1. Az örök világtörvény vallásai és az istenek
A vallásfejlődés bármelyik modelljét fogadjuk is el a legkorábbi korok
hitfejlődésének leírására, az kétségtelen tény, hogy a neolitikum idejétől
kibontakozó nagy vallási rendszerek többségében a szent, az isteni minőség
megragadására két együttélő módot találunk. Ezek sorában az egyik a személyes
égi lények hite. Kozmikus létezők, anima-istenek, az ősök szellemei, a leendő
pantheon lakói ők, ám közös vonásuk, hogy összességükben sem "töltik ki" a Szent
titokzatos erőinek világát. Kisebb-nagyobb mértékben a klasszikus istenvilág
alakjai maguk is hatalom alatt állnak; nem mindenhatók, gyakran nem teremtők
vagy a világot semmiből megalkotók és "halhatatlanságuknak" is korlátot szab az,
hogy maguk is úgy születnek. Ennél is fontosabb, hogy gyakran nem urai a
világrend és a természettörvény egész valóságának, sőt gyakori az is, hogy
isteni képességeik közül hiányzik a jövő, a sors, a véletlen előzetes ismerete.
Az a többlet, amely a személyes istenek világából hiányzik, az ókori vallási
kultúrák többségének szemléletében a világrend, az örök törvény absztrakt,
személytelen fogalma alá rendelhető. A világszemlélet végső, hangsúlyozottan
személytelen, arctalan elveiről van szó ebben az esetben; az örök
világtörvénynek - ahogyan a fogalmat a vallástörténeti irodalomban nevezik -
nincs kultusza, nincs mitológiája. Súlya, jelentősége is változó ennek a
fogalomnak az ókori kultúrákban. Egyiptomban már alig találjuk nyomát, a
nyugat-ázsiai vallások fejlődésében pedig a személyes istenek fokozatosan
"meghódítják" a szent létnek ezt a végső dimenzióját. Ez utóbbira, a
dezantropomorf-személytelen szentségnek antropomorf-személyes lényekkel való
"behelyettesítési" folyamatára, mint a vallásfejlődés egy lehetséges klasszikus
irányára világítanak rá a mezopotámiai mítoszok. Akkád szövegek szerint a világ
kezdetén a sors, a rend és az általa mozgásba hozott őselvek álltak; a későbbi
mitológiai szemlélet azonban az őselveket (föld, víz) személyes, ám passzív
lényekké formálta, amint pedig a furfangos Marduk megszerezte magának a
sorstáblák - és vele a törvény, a rend, a jövő - feletti uralmat, a világtörvény
önállósága elenyészett fogalma pedig fokozatosan feloldódott a "nagy istenek"
személyes hatalmában - ez a személytelen isteni felől a személyes istenek felé
haladó átrendeződés pedig a mediterrán vallási világban általános tendenciának
mondható még akkor is, ha szellemi válságok idején a sors, a végzet
kiszámíthatatlanságának érzete felerősödött és némileg alászállította a
"gyengének bizonyuló" istenek hatalmába vetett hitet. Ugyanez megfigyelhető a
görög és a római világban is: a régi görögség a maga isteneit még a törvény
uralma alatt állónak gondolta; a hellenisztikus és a korai római időben a
személyes istenek szinkretisztikus kultusza dominált, a késői korban viszont a
"végzet" és a "vakszerencse" iránt erősödött a néphit fogékonysága, a kor
divatos gnószticizmusa pedig egyfajta személytelen világtörvény hitének is
tekinthető, látszatra gazdag mitológiája dacára.
Jelentősen másként alakult a kelet- és dél-ázsiai vallási kultúrák fejlődése. E
hitrendszereket a vallástörténészek általában is illetik az "örök világtörvény
vallásai" névvel, a részletek tekintetében, a világszemlélet és az istenkép
dolgában pedig ezt a modellt a vallásfejlődés önálló, a nyugatitól különböző
útjának értékelik. Tény, hogy ezekben a hitrendszerekben kezdettől érvényesül
egyfajta panteisztikus hajlandóság, az esetenként igen gazdag istenvilág felett
pedig mindvégig megmarad azoknak a személytelen szent princípiumoknak a
dominanciája, amelyek nyugaton személyes istenek vonásaivá változnak. Nem arról
van tehát szó, hogy a személyes és a személytelen istenfogalom egyike a nyugati,
másika a keleti világ hitében válna kizárólagossá; inkább az egyik vagy a másik
"szerkezeti dominanciája" az, ami a kétféle isteneszme közötti eltérések
tartalma.
2. Kína és India vallási világa
Az elvont, személytelen istenképzet érvényesülésének egyik színtere Kína, annak
sommásan univerzalizmusként nevezett ősi vallási kultúrája. Amennyire
megállapítható, a kínai folyóvölgyek korai földműveseinek világában a
termékenység-kultuszok, az anima-istenek és a megistenült ősök tisztelete
mellett a jóslásnak, a jövő fürkészésének hagyományai igen elevenen éltek.
Ugyanakkor a kínai ember kezdettől néhány olyan szent elvet tekintett a világban
való tájékozódása alapjának, amelyek a világot rendező és fenntartó Szent
személytelen hatalmának a szimbolizálására szolgálnak. A jin és a jang, mint az
ősi, kozmikus "világtojás" két fele, mint alapvető anyagi minőségek, az a
kaotikus kiindulópont, amelyben a világ "örök rendje", az azt átható szent
törvény működik. Ennek a törvényrendnek a működése három istenségnek (istennek
vagy erőnek, elvnek) tulajdonítható: Sang ti, a T'ien és a tao azok a - jórészt
személytelen - "égi" valóságok, amelyek kölcsönhatása a világrend biztosítéka s
amelyek mindvégig alapelvei maradnak Kína - a konfucianizmust, a taoizmust és a
csan-buddhizmust is magábaolvasztó - vallásosságának.
A világelv-istenek sorában még a legszemélyesebb Sang ti, a világot irányító
"Égi Császár". Az ő alakját néhány régi szöveg személyes vonásokkal ruházza fel,
érdemi mitológiai szerepe azonban nincs a kínai világban. Szerepe szerint inkább
olyan "deus absconditus", az európai deizmus istenfogalmára emlékeztető lény,
akinek az alakjában - lehetősége szerint - egy monoteista módon felfogott,
elvont istenfigurája, de a pusztán személynévvel felruházott világkormányzó erő
lehetősége is benne van. Minden bizonnyal ennek a sajátos, kétirányú
lehetőségnek köszönhető, hogy a Kínába eljutó keresztény misszionáriusok Sang ti
alakját és nevét feleltették meg a Biblia Egyistenének, a taoizmus panteizmusa
T'ien, az Ég szinonímájának tekintette, a konfucionizmus morális ritualizmusa
pedig "Égi Császárként" az uralkodók ősénekmondta, akinek szertartási szerepét
maguknak Kína uralkodóinak a tiszte volt átvenni és betölteni.
A vallási szövegek - különösen a konfuciánusok - jelentős részében nem is Sang
ti nevével, hanem a T'ien, az "Égbolt" említésével találkozunk. T'ien a világ
őselve, a végső ok, a rend és a törvény, bizonyos értelemben maga a rendezett,
szent világegész. Lényege szerint személytelen, ábrázolhatatlan, de teremtőképes
valóság; egyszerre tűnik absztrakt istennek, végzetnek és természeti erőnek is.
Gyakori az a nézet, amely T'ient a világ működésének örök és változatlan
törvényszerűségeivel azonosítja, máskor viszont anyagtalan, de magában időhöz
kötött és hatalom alatt álló erőnek gondolták.
A harmadik alapelv vagy isteni princípium a tao. A szó eredeti jelentése "út":
jelölheti az égitestek pályaívét, a természetben munkálkodó rendet, de a
"célirányos", a "törvényszerű", a "rendezett" mozgásokat a tárgyak, az emberek
vagy az erkölcs világában is. A tao minden értelmezésében teljességgel
személytelen, ám sok vallásbölcselő szerint reális, bár láthatatlan
szubsztancia, néhány értelmező szerint egyenesen a legfinomabb minőségű ősanyag.
Az archaikus kínai gondolkodás sem tud azonban másként beszélni egy ilyen elvont
"minőségről" vagy "működési módról", mint megszemélyesítő módon; számos szöveg,
mint istenről szól róla, világos azonban, hogy ez csak szimbolikus értelmű. A
taoizmus némileg gazdagít ezen a fogalmon, amikor értelmes, de személytelen
természettörvénynek tekinti, ám az őslét elvének is, amely önmagából hívja
életre az anyagi, testi valóságot, közben azonban a nemlét, az üresség, a semmi
valósága is. Nagyon más értelemben a tao az ember számára adott erkölcsi
törvény, a jó és a rossz közötti különböztetés és önmérséklet elve is: ez az
értelmezés teszi az aszketikus és meditatív életvezetés ideális támpontjává
követését, felismerését.
A három fogalom folyamatos és alapvető jelenléte a kínai vallási hagyományban
nem zárja ki egy nekik alávetett gazdag istenvilág kibontakozását. Ám ennek az
istenvilágnak a lényei többnyire a "kis istenek", démonok világához tartoznak
vagy egyszerű perszonifikációi a természet jelenségeinek, történéseinek. Ebbe az
istenvilágba nem pusztán beépül az archaikus őskultusz, hanem egy sajátos
"euhémerisztikus", "historizáló" értelmezés is érvényesül: különösen a
konfucianizmus tanítja azt, hogy az "Ég" törvényeinek alávetett istenvilág
lényei valaha létezett, haláluk után az égiek közé emelkedett emberek csupán,
egykor a történelemben kimagasló szerepet játszó alakok, akik anima-istenekként
és patrónusokként élnek az ember közelében, aki áldozataival hódol nekik.
India vallási világának legkorábbi történetéről megbízható ismeretekkel alig
rendelkezünk. Az Indus völgyének ősi civilizációja, a "Harappa-Mohendzsó-Daró
kultúra" régészeti anyaga alapján mindenesetre feltételezhetjük, hogy ebben a
vallási világban is egyszerre voltak jelen a sors, a világrend elvont
princípiumai és az agrárkultúrákra annyira jellemző teriomorf és antropomorf
termékenységistenek. Tudjuk azt is, hogy az Indiát elözönlő árja népek az
indoeurópai közös vallási hagyomány erősen kidolgozott, antropomorf, politeista
istenvilágával, mint szellemi útravalóval érkeztek a térségbe, a későbbi,
klasszikus indiai vallás (brahmanizmus, hinduizmus) pedig ennek a két
hagyománynak és a bennük megfogalmazódó isten- és világszemléletnek az
összeolvadása révén nyerte el a formáját. A védikus idők utáni, klasszikus
bráhmanizmusban, annak szent irodalmában és rituális gyakorlatában a klasszikus
politeizmus minden kellékét megtaláljuk, ám az égiek népes és színes világa egy
nála hatalmasabb, lényegében személytelen isteni erőnek van alávetve. Ennek az
istenek fölé magasodó transzcendens valóságnak a legfontosabb fogalma a dharma,
amelynek lényegét, tartalmát a "világrend", "örök törvény" fogalmakkal adhatjuk
vissza. Ez a dharma a világ dolgaiban és lényeiben működő elv és erő, amely a
természet működését, az emberi lét erkölcsi világát és a vallási-istentiszteleti
szokásokat is irányítja. A dharma nyugati fogalmaink szerint a létezők előtt és
azokon kívül fennálló, de minden létezőt átható és kormányzó szubsztancia,
ősprincípium. Számos vallásbölcseleti iskola azon a véleményen van, hogy a
dharma öröktől fogva és örök időkig van; a szellemi és a testi világ ennek a
törvénynek köszönheti időleges fennállását, ez az időbeliség és a "törvény"
rendjének való alávetettség pedig nem pusztán a földi, anyagi vagy
anyagi-szellemi, de az isteni, égi, a szellemi világ létezőire is érvényes. Ezen
az alapon számos modern értelmező véli úgy, hogy a dharma-hit valójában
"ateizmus", hiszen uralma alatt az isteneket sem a halhatatlanság, sem a
mindenhatóság nem illeti meg, hanem maguk is puszta beteljesítői a "Tervnek".
Legalább ennyire védhető viszont az a nézet, amely a dharma fogalmában egy
elvont és igen általános isteneszmét vél felfedezni, egy olyan fogalmat, amely a
maga teljes, osztatlan egységében próbálja megragadni a "világ szent rendjét".
Az örök törvény ennyiben személytelen pantheizmusnak, de a monoteizmus egy olyan
különleges változatának is tekinthető, amelynek központi valósága sajátosan
"csonka", hiszen nem pusztán a személyességet, de a számosságot vagy bárminemű,
az isteneszméhez kötött minőséget is nélkülöz, a mitológiai beszéd és a rituális
cselekvés számára pedig egyaránt hozzáférhetetlen.
A dharma-fogalom értelmezései ezen a ponton két irányba haladnak tovább. Az ind
vallásbölcselők egy része szerint a világtörvény - természetesen - nem anyagi,
de nem is szellemi természetű, hanem a világ szellemi és testi rendjét egyaránt
átható lételv. A másik magyarázat szerint ez a törvény szellemi léttel bír és
nem személyes, ám egyedi módon azonos a világot korlátlanul uraló teremtő,
fenntartó és pusztító, vagy éppen a dolgokat teljes közönnyel szemlélő isten, a
Mindenség-Brahmá alakjával. A Mindenség-Brahmá nem azonos a dharmával, hanem
annak eszköze és birtokosa, a személytelen, homogén Szent és az egyedi isteni
valóság közötti átmenet sajátos fogalma. A Mindenség-isten már-már személy, de
nem az antropomorf istenképzetek logikája szerint. Gondolkodik, érez,
cselekszik, létében és lényege szerint "határolt", ám nincs "külseje", "alakja",
a földihez mérhető ideje vagy tartózkodási helye. Késői vallásbölcselők szerint
ő a Minden-Egy, az örök, boldog, önmagát szemlélő szellemi lét, amely az emberi
szemlélet számára felfoghatatlan és amely lét "radikális önmagába-fordulása"
miatt nem is törődik a belőle vagy általa való, ám számára jelentéktelen
valósággal. A személyes istenek ebben a gondolati rendben a Mindenség-Brahmá
attributumai, formái, funkciói; a hívő ember által ismert, a mítoszokban
ábrázolt és a ritusban tisztelt égiek ennek a Mindenség-Brahmának a
"visszfényei", múló és részleges képmásai csupán. Így a dharma, a
Mindenség-Brahmá valósága és a működő, véges, szellemből és anyagból való világ
között a legfontosabb közvetítő az ind teológia szerint a trimurti, az
antropomorf módon elképzelt istenvilágot irányító hármasság: Brahmá, Visnu és
Sivá, utána pedig a pantheon nagy és kis isteneinek népes tábora következik.
A nagy istenek sorában a legkisebb mértékben Brahmá személyes; ő amolyan égi
demiurgosz, a névazonosság ellenére tőle nagyon is különböző Mindenség-Brahmá és
a dharma akaratának végrehajtója, az egymást szakadatlanul követő világok újabb
és újabb életre születő megalkotója. Brahmá valójában kozmológiai fikció csupán
a pantheonban; alakja van, ábrázolása azonban alig és szentélyeket sem emelnek
az ő tiszteletére. A világ isteni rendjének aktivitása így a hármasság másik két
alakjában, Visnu és Sivá személyében ölti a személyes isten minden tekintetben
jól kiformált alakját; valójában az eleven, a mítosz és a rítus nyelvén
megfogalmazott ind vallásosságnak ők - a dharma, a Mindenség-Brahmá akaratát, a
törvényt végbevivő főszereplői. Visnu, Sivá és a többi istenek antropomorf
alakjában a szent egyedi égi valósággá lesz a hindu ember szemében; a mindent
átható örök törvény azonban érvényben marad, rendelésének pedig maguk az istenek
hivatottak - gondoskodó vagy romboló, segítő vagy büntető - tevékenységük révén
érvényt szerezni. India istenfogalma a Szent profán szemléletének sajátos
paradoxonát mindvégig megőrzi: a Szent, ha személyes, közeli, akkor maga is
részleges, ha viszont megőrzi a profánnal szembeni homogén egyetemességét, akkor
személytelen, "Rend", "Törvény".
3. A buddhizmus és az istenek világa
India ókori vallási világában a személytelen világtörvény és a személyes
istenek hite, az elvont filozofikus vallásosság és a mitologizáló, rituális
mindennapok feszültsége is oka volt annak, hogy a vallási világkép alapjait
érintő hitújítások, vallási reformmozgalmak kaptak lábra. Ilyen volt már a
dzsainizmus kísérlete is, a hagyományos isteneszme radikális átértékelésére
azonban Buddha tanítása, az általa indított mozgalom vállalkozott a
legradikálisabb formában. Ha nagyon leegyszerűsítve közeledünk a buddhizmus
korai szellemi pozícióihoz, azt mondhatjuk, hogy a Megvilágosodott a
személytelen és a személyes szent valóság közötti feszültséget és a profán,
emberi létnek az isteni tudás magasságába jutásra való képtelenségét úgy
igyekezett orvosolni, hogy a mitikus és rituális hagyományt és vele a politeista
vallásosság istenfogalmát kiiktatta, a helyébe pedig egy olyan szellemi utat
kínált, amelyen haladva az ember önerejéből képes a világ szent rendjének
kifürkészésére, lényegének megismerésére és e tudás birtokában az égiek
közbenjárása nélkül is át tudja szabni a maga életét a világ egyetemes
törvényeihez illeszkedő módon.
Buddha vallásfelfogása, amelyet gyakran még az "ateista" jelzővel is illetnek,
az örök rend és az isteni közreműködés dilemmája elé kerülve a személyes istenek
kultuszának elvetése mellett döntött. Ami így az élet kűzdőterén megmarad, az a
szent világrend az egyik, a tudást, a megnyugvást kereső emberi akarat a másik
oldalon. Buddha gondolati kiindulópontja a szakadatlan változás, az időlegesség:
sem örök ős-szubsztancia, sem azt megszemélyesítő Mindenség-Brahmá nem létezik,
a dharma, a világtörvény pedig nem más, mint a létezőket alkalmilag megalkotó
egyszerű elemek szakadatlan kavargása. Ebből adódik, hogy az ő értelmezésében a
dharma "általános egyetlensége" elveszíti az értelmét; a dharmák a nyugati
elemtan vagy atomizmus hasonlóságára felfogott "oszthatatlan alapelvek"
sokaságává változnak, amelyek összességükben a világ létezésének és működésének
szabályait, okait és biztosítékait jelentik. Amint a világ, úgy az emberi lét is
a dharmák kombinációinak szülötte, ám e végső elemek - bár néha úgy tűnik, hogy
az "isteni természet" hordozói - soha nem jutnak nyugvópontra, maga a dharma
pedig nem szilárd, isteni minőség.
A lét minden egyes formájában a dharmák múlandó változékonysága, a lét
kényszerű örök körforgása az oka annak, hogy Buddha nézete szerint a világ olyan
szakadatlan szenvedés színtere, amelyből csak a létvágy kioltásával, belső lelki
összpontosítással, a megvilágosodás állapotának elérésével van mód. A lét örök
körforgásából való kilépésre azonban csak a lelki összpontosításra képes emberi
lénynek van lehetősége: paradox módon az istenek világa - a hagyományos hindu
istentársadalom lényeinek sokasága - maga is alávetett a dharmák szakadatlan
körforgásában megvalósuló szanszárának; egyedül a megvilágosodásra törő ember
tud felülemelkedni ezen, ha eljut a nirvana, a semmibe térés, a létkioltás
állapotához, amely maga is egyike a dharma-állapotoknak, ám nem hajlamok,
vonzalmak által előidézett lévén, enyészhetetlen, végleges állapot.
Ami a nirvanában megvalósul, az Buddha felfogása szerint a személytelen,
végleges, tiszta szellemi "nem-lét"; a valóság szent rendje ebben a felfogásban
a körvonalazott és személyes isteneszme tagadása gyanánt jut el a megistenülés,
mint végtelen nyugalom és nemlét állapotához. Ebben az értelemben a klasszikus
buddhizmusnak nincs istentana, mert nincs szüksége valódi istenfogalomra. Az
örök törvény az egyik oldalon a Megvilágosodott értelmezésében a lét kialvásának
állapotává változik, a másik oldalon pedig a személyes istenek alakjai pusztán
az emberi képzelet szüleményének minősülnek. Ebből nem az következik, hogy
Buddha tagadná az istenek realitását, az azonban igen, hogy a róluk alkotott
emberi fogalmakat az emberi elme alkotásának tekinti, amelynek a hátterében el
sem dönthető, meg nem is fontos, hogy a "hagyományos" égi lények fogalmának
megfelel-e valami a valóságos létezés rendjében. Buddha "ateizmusának" éppen az
a lényege, hogy az antropomorf istenképzeteknek nincs rendszerében valóságos
funkciója; hite szerint az ember közvetlenül kerül, kerülhet szembe a Lét és a
Nemlét világával, az pedig, hogy ezt a találkozást általa alkotott istenek vagy
valóságos, ám a Törvény felett semmilyen hatalommal sem bíró égiek
közvetítésével éli meg, teljesen mindegy.
A Megvilágosodott eredeti tanításában tehát a tradicionális istenfogalomnak
egyszerűen nincs helye, az általa átértelmezett dharma-tan pedig inkább egy
ember- és erkölcs-központú életvezetési modellt kíván nyújtani és nem a szent
világ és az emberi valóság közötti kapcsolat a tárgya. Ebből viszont az is
adódik, hogy a későbbi buddhizmus az antropomorf istenfogalmat szükségtelenné
teszi ugyan, ám nem szab olyan elvi akadályokat sem, amelyek egy buddhista
pantheon, mitológia, pantheon kialakulását tennék lehetetlenné. A fejlődés első
lépése Buddha istenítésének kibontakozása volt. A későbbi buddhista mozgalmak
közös sajátossága, hogy a dharma-világrend elvont szentsége mellett maga a
Megvilágosodott válik olyan euhémerisztikus alakká, aki minta és példakép,
kultusztárgy a hívek szemében. Buddha már-már isteni kultusza az isteneszme
tekintetében legszigorúbb théraváda-buddhizmusban is polgárjogot nyert; ugyanitt
született meg - alighanem a hinduizmus mintáit követve - a dharma világa feletti
uralmat magához ragadó "Mindenség-Buddha" alakja. A hinajána buddhizmusában a
bodhiszattva-lét a Buddha-követés erkölcsi és aszketikus, nem pedig ontológiai
útját kínálja a deifikáció állomása gyanánt, ám ebben az irányzatban az
"isten-nélküliség" hagyománya javarészt később is fennmarad.
A mahajána buddhizmus annál inkább élt azzal a lehetőséggel, hogy Buddha
tanítása tetszőleges mitológiai anyaggal, istenvilággal, rituális gyakorlattal
társítható. Elvileg itt is megmarad az a meggyőződés, hogy a megvilágosodás,
mint a lét és nem-lét szemlélésének képessége a Lét és a vele szembesülő ember
ügye, ám ezen az úton az emberi közösség égi segítők támogatására is igényt
formálhat. Ennek egyik módja a Buddha-istenek, Buddha-aspektusok és funkciók
kultusza; Amitábha-Buddha a meditáció, a bensőséges szemlélődés létállapotának
uraként, Avalokitésvara-Boddhiszattva a könyörületes, kegyosztó és gondviselő
Buddha isteni formájában emeli vissza a buddhista hagyományba a tradicionális
antropomorf istenfogalmat. A mahajána, a csan-buddhizmus és a lámaizmus
világában valójában az a kettősség áll helyre, amely India és Kína hagyományos,
az örök világtörvényt és a személyes istenvilágot egyesítő hagyományában
gyökerezik. Az isteneszme ebben a szellemi képletben két dolgot jelent: az egyik
oldalon azt az örök, általános, szent rendet, amely szilárd alapja ugyan a hívő
tájékozódásnak, ám nagy szabadságot ad abban, hogy ez a vallási önmegvalósítás
milyen mitológiai hagyomány, milyen rituális közeg beiktatásával következik be.
Innen adódik az a sajátos "keleti szemlélet", amely a "rivális" istenalakokat
egymás szinonimáinak, a mitológiai és vallási hagyományokat gyakorlatilag
egyenértékűnek tekinti. A másik oldalon a buddhizmus egyes változataiban az
antropomorf, mitológiai és rituális elemekkel túlzsúfolt vallásosság szélsőséges
változatai jutnak vezető szerephez, magukba integrálva azokat a mágikus,
animisztikus és totemisztikus elemeket, amelyek Ázsia déli és keleti felének
történelmi és kulturális örökségéhez tartoznak. Összegzően jellemezni akarva az
örök világtörvény vallásaiban adott istenfogalom természetét, azt mondhatjuk,
hogy az egyes istenalakok tetszőleges sokasága és a közös alap, a Törvény rendje
az a keret, amely e hitrendszerek teljes szellemi mozgásterét kijelöli.
2009. szeptember 6., vasárnap
A Transzcendens Fölismerés Szíve szútra
1.
Tisztelet adassék a Magasztosnak, a Nagy Nemes Transzcendens Fölismerésnek!
2.
Így hallottam: Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagrihában, a Keselyűcsúcs hegy területén tartózkodott nagy számú szerzetes és sok bódhiszattva kíséretében. Ekkortájt a Magasztos a Mélységes Rátekintő Tökéletes Ráébredés (Gambhíráva-szambódha) nevű meditációban volt elmerülve. Ugyanebben az időben a nagy bódhiszattva, a Nemes Avalókitésvara a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát végezvén ekképpen szemlélődék: „Öt léthalmazat van, s ezekről [a Buddha] meglátta az önlétezés-nélküliségüket.“
Akkor a Tiszteletreméltó Sáriputra a Buddha hatalmánál fogva így szólította meg a Nemes Avalókitésvara bódhiszattvát: „Ha valamely család fia, vagy leánya a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát kívánná végezni, milyen tanításban kellene őt részesíteni?“
Erre a nagy bódhiszattva, a Nemes Avalókitésvara így beszélt a Tiszteletreméltó Sáriputrához: „Ha valamely család fia, vagy leánya a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát kívánja végezni, akkor a következőképpen kell a dolgokra tekintenie:“ „Öt léthalmazat van, s ezekről [a Buddha] meglátta az önlétezés- nélküliségüket.“
3.
Innen nézve, Sáriputra, a forma üresség, s az üresség bizony forma; a formától nem választható el az üresség, az ürességtől nem különböző a forma; ami forma, az üresség, ami üresség, az forma; s pontosan ugyanígy van ez az érzet, az észlelés, a képzőerők és a tudat vonatkozásában is.
4.
Innen nézve, Sáriputra, minden jelenség üresség-jellegű: nincs keletkezésük és nincs megszűnésük, nem szennyezettek és nem tiszták, nem csökkennek és nem növekszenek.
5.
Ezért aztán, Sáriputra, az ürességben nincs sem forma, sem érzet, sem észlelés, sem képzőerők, sem tudat; nincs látás, sem hallás, sem szaglás, sem ízlelés, sem testérzékelés, sem belső megismerés; nincs látvány, sem hang, sem szag, sem íz, sem szellemi megismerési tárgyak; nincs látószerv-összetevő és a többi, nincs belső megismerési tudatosság- elem sem; nincs szellemi vakság és nincs a szellemi vakság megszűnése, s nincs a többi sem, így nincs öregség és halál, sem az öregség és halál megszűnése; nincs szenvedés, sem szenvedés keletkezése, nincs leküzdés, sem ehhez elvezető ösvény, nincs fölismerés, sem megvalósítás, sem meg-nem- valósítás.
6.
Ezért aztán, Sáriputra, a bódhiszattva Transzcendens Fölismerését nem megvalósítás révén elérő gyakorló fellebbenti a tudat takaróit, s a tudat takaróinak megszűnése nyomán nem retteg többé, meghalad minden illúziót, s eléri a végső ellobbanás állapotát.
7.
A múlt, a jelen és a jövő összes Buddhája a végső, Teljesen Tökéletes Megvilágosodásra a Transzcendens Fölismerés gyakorlása révén fölébredett.
8.
Ehhez tudnunk kell a Transzcendens Fölismerés nagy mantráját, a szellemi látás mélységes mantráját, e fölülmúlhatatlan igét, e páratlan mantrát, e minden szenvedést csillapító, igaz — mert minden hamisságtól mentes —, Transzcendens Fölismerésben kinyilatkoztatott igét, mely így hangzik:
OM gaté gaté paragaté paraszamgaté bódhi szváhá!
„Ilyen módon kell egy bódhiszattvának tanítania a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát, ó Sáriputra.“
Később, amikor a Magasztos kiemelkedett a meditációjából, elismerését fejezte ki a Tiszteletreméltó Avalokitésvara bódhiszattva irányában, ezeket mondván: „Helyes volt, Nemes Sarj, jól csináltad. Így van ez bizony, Nemes Sarj. Valóban ilyen módon kell végezni a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát. A szent Tathágatáknak rendkívül tetszett, ahogyan Te ezt itt előadtad.“ Így beszélt a Magasztos, örömteli szívvel. És a tiszteletreméltó Sŕriputra, a nagytiszteletű Avalókitésvara bódhiszattva, valamint az egész gyülekezet, s az istenek, emberek, démonok és tündérek világai dícsérték a Magasztos szavait.
Itt végződik a Transzcendens Fölismerés Szíve szútra.
Tisztelet adassék a Magasztosnak, a Nagy Nemes Transzcendens Fölismerésnek!
2.
Így hallottam: Egy alkalommal a Magasztos Rádzsagrihában, a Keselyűcsúcs hegy területén tartózkodott nagy számú szerzetes és sok bódhiszattva kíséretében. Ekkortájt a Magasztos a Mélységes Rátekintő Tökéletes Ráébredés (Gambhíráva-szambódha) nevű meditációban volt elmerülve. Ugyanebben az időben a nagy bódhiszattva, a Nemes Avalókitésvara a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát végezvén ekképpen szemlélődék: „Öt léthalmazat van, s ezekről [a Buddha] meglátta az önlétezés-nélküliségüket.“
Akkor a Tiszteletreméltó Sáriputra a Buddha hatalmánál fogva így szólította meg a Nemes Avalókitésvara bódhiszattvát: „Ha valamely család fia, vagy leánya a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát kívánná végezni, milyen tanításban kellene őt részesíteni?“
Erre a nagy bódhiszattva, a Nemes Avalókitésvara így beszélt a Tiszteletreméltó Sáriputrához: „Ha valamely család fia, vagy leánya a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát kívánja végezni, akkor a következőképpen kell a dolgokra tekintenie:“ „Öt léthalmazat van, s ezekről [a Buddha] meglátta az önlétezés- nélküliségüket.“
3.
Innen nézve, Sáriputra, a forma üresség, s az üresség bizony forma; a formától nem választható el az üresség, az ürességtől nem különböző a forma; ami forma, az üresség, ami üresség, az forma; s pontosan ugyanígy van ez az érzet, az észlelés, a képzőerők és a tudat vonatkozásában is.
4.
Innen nézve, Sáriputra, minden jelenség üresség-jellegű: nincs keletkezésük és nincs megszűnésük, nem szennyezettek és nem tiszták, nem csökkennek és nem növekszenek.
5.
Ezért aztán, Sáriputra, az ürességben nincs sem forma, sem érzet, sem észlelés, sem képzőerők, sem tudat; nincs látás, sem hallás, sem szaglás, sem ízlelés, sem testérzékelés, sem belső megismerés; nincs látvány, sem hang, sem szag, sem íz, sem szellemi megismerési tárgyak; nincs látószerv-összetevő és a többi, nincs belső megismerési tudatosság- elem sem; nincs szellemi vakság és nincs a szellemi vakság megszűnése, s nincs a többi sem, így nincs öregség és halál, sem az öregség és halál megszűnése; nincs szenvedés, sem szenvedés keletkezése, nincs leküzdés, sem ehhez elvezető ösvény, nincs fölismerés, sem megvalósítás, sem meg-nem- valósítás.
6.
Ezért aztán, Sáriputra, a bódhiszattva Transzcendens Fölismerését nem megvalósítás révén elérő gyakorló fellebbenti a tudat takaróit, s a tudat takaróinak megszűnése nyomán nem retteg többé, meghalad minden illúziót, s eléri a végső ellobbanás állapotát.
7.
A múlt, a jelen és a jövő összes Buddhája a végső, Teljesen Tökéletes Megvilágosodásra a Transzcendens Fölismerés gyakorlása révén fölébredett.
8.
Ehhez tudnunk kell a Transzcendens Fölismerés nagy mantráját, a szellemi látás mélységes mantráját, e fölülmúlhatatlan igét, e páratlan mantrát, e minden szenvedést csillapító, igaz — mert minden hamisságtól mentes —, Transzcendens Fölismerésben kinyilatkoztatott igét, mely így hangzik:
OM gaté gaté paragaté paraszamgaté bódhi szváhá!
„Ilyen módon kell egy bódhiszattvának tanítania a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát, ó Sáriputra.“
Később, amikor a Magasztos kiemelkedett a meditációjából, elismerését fejezte ki a Tiszteletreméltó Avalokitésvara bódhiszattva irányában, ezeket mondván: „Helyes volt, Nemes Sarj, jól csináltad. Így van ez bizony, Nemes Sarj. Valóban ilyen módon kell végezni a mélységes Transzcendens Fölismerés gyakorlatát. A szent Tathágatáknak rendkívül tetszett, ahogyan Te ezt itt előadtad.“ Így beszélt a Magasztos, örömteli szívvel. És a tiszteletreméltó Sŕriputra, a nagytiszteletű Avalókitésvara bódhiszattva, valamint az egész gyülekezet, s az istenek, emberek, démonok és tündérek világai dícsérték a Magasztos szavait.
Itt végződik a Transzcendens Fölismerés Szíve szútra.
TIBETI HALOTTASKÖNYV
TIBETI HALOTTASKÖNYV
TIBETI TANÁCSOK HALANDÓKNAK ÉS SZÜLETENDŐKNEK
ELŐSZÓ
A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.
Ez az élet tizenkét, egymásra támaszkodó és összefonódó elemének láncolata, mely a halállal nem éri végét - így szól a Buddhára hivatkozó tanítás.
Az eszmélő élőlény - isten, félisten, ember, állat, vergődő szörnyalak s pokollakó - sorsát, élete helyét, idejét, tartamát, módját a saját cselekvése, a Tett szabja ki, s juttatja jobb vagy rosszabb létalakba; embert s állatot hús-vér testbe, a többit hasonlóképp romlandó, de szellemtestbe. Az élő, eszmélőlény teste s szelleme a világalkotó elemekből épül: földből, vízből, tűzbl, szélből (levegőből), de égből (éterből) és az egyetlen önálló, öntermészetű létezőből, a fényből is, és ha az éppen élt élet tartama fogyatkozik, akkor jelek hozzák hírül a közelgő halált.
A halál óráján az elemek egymásba omlanak, oldódnak, a föld a vízbe, víz a tűzbe s így tovább, a mozgó életerő s az eszmélő fény mint magcsepp elválik a testgépezettől, s azoknál, kik az egyetemes Törvényt (a róla szóló tanítás révén) megismerték és követték, ez a mag az egyetemes Fénnyel és Törvénnyel egyesül: megszűnik az önös én, a létszomj, és vele szűnik a szenvedés. Azoknál azonban, kiknél ezt az egyetemesből származó magot a Tett súlya nem engedi kitörni a hatféle létalak Forgatagából, a nemtudásból az imént átfutott úton ismét születés támad: az elemészthetetlen Tett vonzásában lel újra önös ént, testet, szellemet, újjászületést, és minden kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik.
Az újjászületés azonban nem jár szorosan a pusztulás sarkában. A hús-vér test elhagyása után - így tanítják a mindenki számára járhatónak hirdetett út, a Mahájána tanítómesterei, szemben Buddha régibb követőivel - az eszmélőlény szellem -, azaz elme-testet ölt, és az elme önnön jelenései, utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes lét szakadékában, szurdokában. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig, s az eszmélő onnan csak úgy szabadulhat, vagy legalább úgy kerülheti ki a Rossz Ösvények, gonosz utak csapdáit, önnön teste, szíve, szava tévedései, vétkei hatását, a Rossz Tettét, ha még életében avatott mestertől szerzett intelembe, tanácsba, a nemtudást és balgaságot szüntető Tudásba fogódzva szembesül önnön jelenéseivel, és megérti, hogy mindezek istenek, szörnyek, mennyek és poklok - önnön elméjének szülöttei
Ha életében nem jutott volna kellő ismerethez, avatott tudáshoz, akkor most, a köztes lét napjaiban kell szellem-fülébe juttatni a tanácsot, és az intelem révén szembesíteni őt önnön jelenéseivel, önmagával, hogy - ha meg nem is szabadul - elkerülje legroszszabb lehetőségeit. Ha végképp nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet még jobb születést, mindenekelőtt emberi sorsot, "kincses emberi testet", melyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére, megszabadító Tudás, intelem szerzésére.
Ilyen intelmeket írnak le a Köztes Lét Könyvei, köztük a legismertebbnek, a Köztes Lét Hallomásbeli Nagy Megszabadítójának könyvei (Bar-do thos grol chen-mo). Ez a gyűjtemény tibeti nyelven több, bővebb és szűkebb változatban, kéziratos és fanyomatos alakban ismeretes. Több rész-könyvének utószava szerint ez az írás egy a tengernyi "kincskönyv" közül, melyekben égiek vagy régiek titkos tanítása rejtőzik, s melyeket nehéz időkben s nehéz időkre rejtettek hegyek odvába, oszlop üregébe, biztos helyre, honnan kései századok avatott kincskeresői "húzták elő", azaz fedezték fel és adták tovább méltó tanítványoknak a kincset érő tudományt. Gyűjteményünk utószavai csak annyit árulnak el a Hallomásbeli Nagy Megszabadító föllelőjéről (vagy összeállítójáról), hogy Karma-gling-pa, azaz Karma-gling-beli (talán egy "óhitű", "veressüveges", Karmapa-szerzetesek lakta kolostorba való) személy, aki a Szgam-po-gdar hegyén, egy Lha-bran garbjed-pa ndra-ba nevű helyen fedezte fel könyvkincsét, melyet hagyománya a 8. századi, legendás ind térítőnek, a Tavirózsaszülött Padmaszambhavának tulajdonít.
Karma-gling-pa talán a 14. században élt, amikorra már több mű is forgott avatott tibeti kezekben a köztes lét tanításáról. 1350-ben egy mongol hercegnek, Aszudajnak parancsára írta le török ajkú híve egy 12. századi tibeti szerző, Csog-ro Cshosz-kji rgjal-mchan (röviden: Cshosz-rgjal) munkájának ujgur fordítását. Ez sok közös elemet mutat a Karma-gling-pa-féle szöveggel, és meglehetősen szoros párhuzamot ad egy jeles kortárs, Sza-cshen Kun-dga sznying-po írásával, a Négy Fokozat Mélységes Tanításával. Mindketten, bár más ágon, a 11. századi híres Nagy Tanítómester, az indiai Nárópa szellemi utódai, aki a köztes létről is szóló Hat Törvényében a maga mesterének, Tillipának tanait építette tovább. Még messzibb, öregebb időkig követhető a Köztes Lét Könyveinek több eleme s a köztes lét fogalomtörténete indiai földön, e tan azonban Tibetben nyerte ma ismert alakját, s meggyökeresedett az ott ősibb bon-vallásban, melyből esetleg táplálkozhatott is. A benne (és általában a lámahitű buddhizmusban) oly erős szerepű fény-eszmében és az avatottakhoz szóló titkos tanítás, tudás fontosságában többek régóta nyugatibb, gnosztikus, főleg régi iráni hitek hatását sejtik. Buddha és Mani tanainak belső-ázsiai elegyedéséről különben írásos emlékek is vallanak.
A Karma-gling-pa nevéhez fűződő közteslét-könyvek közül eszméik és leíró tartalmuk miatt a legfontosabbak: a Törvénylényegű Köztes Lét Könyve és a Létel Köztes Létének Könyve. Az első magába foglalja "a halál órájabeli köztes lét" leírását is. A többi könyvek más jellegűek: imák, fohászok, himnuszok, jelkép-magyarázatok, a szertartásokhoz szükséges "igék", jelszók, mantrák foglalatai, a haláljelek könyve, az idejekorán érkező halál megváltásának, azaz elhárításának módjai stb. (A pokolbeli ítélet részletesebb leírása a számomra elérhető tibeti gyűjteményben nem szerepel.) A két legfontosabbon túl, az utóbbi, kisebb terjedelmű könyvek közül itt a bevezető, verses fohászkodás, valamint a segítségkérő fohászt, a "gyökérszót", a "megszabadító" és a "megmenekítő" fohászt egybegyűjtő könyv és a haláljeleké olvasható magyarul. Mutatóban szerepel két részlet a Száz Köszöntésből, meg egy ujgur közteslét-traktátus, mely ugyanabban a londoni (eredetileg tunhuangi) Stein-kéziratban olvasható, mint Csog-ro Cshosz-rgjal említett írása.
Az eddigi fordítások, azok is, melyek eredetiből készültek, és természetesen a fordítások fordításai is, többféle utat választottak a sajátos műszókkal építkező szöveg idegen ajkú megformálásában. A két szélsőség - az eredeti sajátos arculatának minél szorosabb követése vagy a nyugati eszméken nevelkedettek számára könynyebben érthető, szokottabb fogalmak használata - közül az itteni fordítás inkább a sajátos kifejezések szorosabb, szolgaibb megoldását vállalta, és egy másik szokástól eltérően az indiai műszók és nevek is csak akkor jelennek meg a fordításban, ha a tibeti is indiai alakot használ. (A tibeti általában az indiai eredetű tulajdonneveket is lefordítja. Bethlenfalvy Géza kutatótársam nem ért egyet az itt alkalmazott "purista" megoldással, műszókul a magyarban hagyományosan használt indiai szókat látja helyesnek.)
Az eredetiben nem kevés a vers: fő formai jegye a sorok állandó szótagszáma, ennek megtartása azonban a tibeti igen tömör volta, egytagú szókba sűrített világa miatt kockázatos, a formatartó fordítás itt a formánál súlyosabb tartalmat csorbította volna. Az eredeti verseit a fordításban a soros tördelés és a tartalom tömörebb szerkesztése jelzi. Alcímek, bekezdések, nagybetűk mind a fordítás sajátjai, az eredeti ilyet nem ismer, a tagolást a szöveg mondataiba ágyazza.
A Köztes Lét Könyvei a sino-tibeti nyelvcsalád legrégibb betűírásos hagyományú nyelvén, írott tibetiül szólnak (az élő hangzás Tibet középső és legnagyobb részén már sok évszázada jócskán eltér az írott alaktól, a különbség azonban többnyire igen szabályos). E "kincskönyvek" avatottaknak szóló, "mélységes" voltát másutt ritka szók és kifejezések is gyarapítják; néhányukat hiába keressük mai s tegnapi szótárakban. Ám még oly egyszerű szavai is, mint test, ér, szél, tudás, üresség, világosság, mást jelenthetnek, mint közönségesen. Némely fordítók ezért eleve lemondanak e köznapi szók használatáról, s olyanokkal helyettesítik őket, mely mélyebb értelmezésük bélyegét hordja. Tiszteletre méltó törekvés többet adni annál, mit az eredeti nyelvi felszíne mutat, mégis hűbbnek tűnt tisztelni a tibetiek kedvét, kik mindennapi szókat avattak titkos mélységek és magasságok jeleivé, sokértelműségbe is rejtve az "egyhegyű" értelmet (ahogy ezt tették ind mestereik, ujgur, mongol és kínai társaik s követőik). Ahol tehát nagyobb nehézség nem mutatkozott, ott magyarul is "földhözragadt" szavak szólnak hasonló tibeti testvéreik helyett. A csatolt jegyzetek dolga, hogy a szavak és fogalmak útvesztőjében némi fényt mutasson.
Amint már kiderült, itt háromféle köztes létről, halál és újjászületés (vagy a Forgatag elhagyása) közti háromféle közbülső állapotról van szó: elsőül a halál órájakoriról (a haldokláséról, a meghaláséról; az órát itt nem kell pontosan érteni, hisz némelykor kétszer evésnyi időre sem futja, de közönségesen negyedfél napig tart), mialatt a testet-szellemet alkotó elemek fokozatosan egymásba enyésznek, s közben fények ragyognak fel, melyekkel szembesülve az "életemúlt" megismeri önnön arcát és a végső valót, a "Törvénytestet", mellyel azonosulva kiszabadulhat a Forgatagból. Az első fény egy istenpár gyanánt jelenik meg, mely az összes jelképistenségek, a megszemélyesített eszmék őse, ez a "legtisztább üresség", a Törvénylényegű Egyetemes Jóság Anya és a vele való egyesülésben, az Egyetemes Jóság Apa. A második fényben a védisten vagy helyette a részvét, a segítőkészség jelképistene, a Nagy Irgalmú Úr, azaz Avalókitésvara megidézésével juthat az eszmélőlény szabaduláshoz.
Ha mindez eredménytelen, akkor tovább folytatódik a köztes lét, s elkezdődik második szakasza, a Törvénylényegű. Benne előbb az "Öt Nemzetség" vezette Negyvenkét Nyugvó, azaz békés, szelíd istenalak tűnik fel az "agy mélyéből". Mindegyik többrétű jelkép. Az első a jelképoltár közepén mélykékben fehéren Vajrócsana, a Fény Alkotója, a Jelenést Láttató és társnője. Ez az istenpár a "legjobb Tudás" hordozója, mely a legrosszabb rossznak, a balgaságnak szüntetője. Vele egy időben támad az istenek homályos fehér fénye, mely a Forgatagba csábít. Ha nem sikerül a szembesítés és az azonosulás, akkor e köztes lét másodnapján a jelképoltár fehér napkeletén támad a mélykék Gyémántszellemű, Mozdulatlan, azaz Rendületlen Aksóbhja és népesebb nemzetsége. Társnője a felserkent, megvilágosult látás jelképe, kísérőjük két megvilágosult szellemű, azaz bódhiszattva, és társnőik. E csapat a "tükörszerű Tudás" hordozója, mely a gyűlölség, harag szüntetője. A vele versengő füstszínű jelenés a pokolé. Harmadnap délen támad a sárga Kincsforrású, Ratnaszambhava nemzetsége, az "egyenlő lényegű Tudás" hordozója, mely az önösség, gőg szüntetője. A vele vetélkedő kékes fény az emberi világé. Negyednap napnyugaton a vörös Mérhetetlen Fény, Amitábha jelenik meg nemzetségével. A "külön-külön értő Tudás" hordozója, mely a birtoklás, görcsös ragaszkodás, a szenvedélyes vágy szüntetője. Vele verseng az éhségszörnyek sárgás fénye. (Ötödnap északon a zöld Amóghasziddhi, a Haszonnal Véghezvivő nemzetsége fogad, a "cselekvő Tudás" hordozója, az irigység szüntetője. Vele verseng a félistenek vöröses fénye. Az eszme-buddhák (Öt Nemzetsége, az Öt Mérget semlegesítő Öt Tudás, az Öt Elem, az Öt Érzék és az Öt Halmaz párhuzamos, s a személyiséget és a mindenség egészét átfogni kívánó rendet alkot.
Hatodnap (az eredeti több szövegében hetednap) még egyszer feltűnnek a Nyugvók, ezúttal együtt az Öt Nemzetség minden tagja, de mellettük megjelennek már a kapuőrök és kapuőrnők, az első jelképoltár kapui záródásának jeléül, s kívülebb a Hat Létalak Felserkentjei, a Negyvenkét Gyönyörtestű istenség, és velük versengve a Forgatag hatféle fénye, köztük (és itt először) az állatlét zöldes világa, mely a következő, hetednap főszereplője az Ismeretőrzőknek, a titkos igék tudóinak immár félelmetes alakja mellett.
Nyolcadnap kezdődik a Haragvók jelenés-sora, élükön Buddhahérukával, mely az Öt Vérivó istencsapatát bevezeti; ezek sorra az előbbi szelídek rémületes alakváltozatai, melyek ugyanúgy az elme szüleményei, s ugyanúgy jelképlények, mint az előzők. A tizenharmadik napon váltják fel őket a temető istennői, a Gaurí vezette Nyolc Haragvó Némber, s követi őket az Oroszlánfejű vezette Nyolc Boszorkánynémber, a Lóképű vezette Négy Kapuőrző Némber, az égtájak hat-hat démoni istennője, végül a Kakukkfejű vezette Négy Kapuőrnő, az utóbbi két csoport együtt: a Huszonnyolc Hatalmas Némber. Velük ér véget a Törvénylényegű köztes lét jelenése, mely a Törvény, a fényeszme síkjából támasztotta a Gyönyörtestet, a működés síkját.
Eztán, ha mindez nem elég, s nincs felismerés, nincs szembesülés akkor támad a Holtak Ura, a Tett bírája, következik az ítélet, majd az itt harmadik köztes lét, a Létel köztes léte, a Forgatagba való visszajutásé. Még itt is lehetséges a szabadulás, de nehezebb (mindig nehezebb), mint előbb, és a gyöngeség, gyarlóság miatt szükség lehet a "anyaméh kapujának berekesztésére", az újjászületés elkerülésének kísérletére. Ha ezek sem sikerülnek, s mindenképp új testet-szellemet követel a Tett hatalma, akkor még egy intelem igazít el az egeket hordozó Óriáshegy körüli világok és az anyaméh megválasztásában.
E három köztes lét történései a Három Test, azaz a Törvény-Fény, a fény-eszme három megjelenési síkjában zajlanak: a halál órájabeli az eszme valóságáé, a Törvénytesté, a Törvénylényegű köztes lét jelenései a működő, ható Törvény síkjáé, a Gyönyörtesté, a Létel köztes léte pedig a születések során kapott, váltott vagy választott Váltalakú Testé.
A második köztes lét kétszer hét napig tarthat (az utolsó számolt nap, mint láttuk, a tizenharmadik), s újabb négyszer hét nap lehet a Létel köztes létének tartama, ennek napjait azonban nem különíti el a leírás.
A Haláljelek Könyve a halál előjeleit és a halál érkezésének számításmódjait írja le, a "természetadta jeleket" szemlélő és magyarázó, valamint a jeleket kihívó, kikényszerítő és így magyarázó jóslás módjait. A jelek egy része ősi élettani megfigyeléseken alapszik, mások hiedelmek, melyeket a jövőt kutató kedv "pontos" számításokkal tetéz. Némely álomjelek költői képzelet ihlette képek. A lámahitű kánon több hasonló, haláljelekről szóló helyét említi Tucci, köztük az Időkerék Tantrájáét, melyről a kánont összeszerkesztő Bu-szton (14. század) külön is értekezett. Hasonlókról ír az egyik említett ujgur trakta, melyben a víz-elemnek a tűz-elembe való enyészésekor külső jel a nyelvháton megjelenő fekete rajzolat, a megfelelő belső jel délibábszerű fény; s hasonlót mond a Csoma Sándor hagyatékabeli tibeti kézirat, A köztes lét intelme, a Három Testbeli megszabadulás közel-útja: mikor a víz a tűzbe enyészik, a száj meg az orr kiszárad, a nyelv pedig a szájpadláshoz tapad, a test forró és fáradt. Könyvünk e haláljósló könyve a haldoklás leírásában beszél a szellem egymásra épülő "emeleteiről", melyek az elemekhez hasonlóan egymásba olvadnak: az értelem (= világosság, fény) a "kiterjedésbe" (fényáradásba), ez az "elérésbe" (célbajutásba), ez a végső, közeli vagy "szoros elérésbe", s azzal a szellem magja, az eszmélő fény-elem egyesül az egyetemes "fényvilágossággal", én és nem-én kettőssége elenyészik, és csak a tiszta fény marad. (Többek közt erről is szól az itt ujgurból magyarított, rövid írás, melynek tibeti eredetijét még nem sikerült fellelni.)
A köztes lét jelképei, istenségei a lámahitű művészetben kiváltképp a festészet tárgyai, a megjelenítő alkotások a szemlélődés és a halotti szertartások eszközei. Külön-különvaló és csoportonkénti, valamint együttes ábrázolásuk sok kötöttségén belül is maradt szabadság a kidolgozás finomságában, az alakok elrendezésében, a vonalak lendületében, részletekben, s nem utolsósorban a színek ragyogásában, mélységében. Vannak azonban olyan szikár, fekete-fehér ábrázolások is, melyeken szinte algebrai egyszerűsítéssel az istenalakok helyét gyökérszóik, jelszavaik vagy egy szótagnyi betűjeleik, "magszavaik" jelölik szigorú mértani rendben (különben ugyane rend az alapja a festett, színes képeknek). Az ilyen betűjelképes ábrák - melyeket többnyire fadúcra vésve sokszorosítottak - csak az alaposan beavatottak számára érthetők. A két szélső, elvont és alakos formát kötik össze az istenalakos és a részben alakos, részben betűrajzos, vonalas fametszetek.
Mind e könyvek és képek az emberi elme élettel s halállal viaskodó eszmélkedésének tanúi, egy olyan eszmevilág szülöttei, mely nem nyugszik bele a mindenség megismerhetetlenségébe, titkok tudására tör, mindent megszámol, rendszerez, mindent és minden tagadását igyekszik átölelni, szinte mindenhatóvá teszi a mulandó elme szándékát az én szabadulást ígérő megüresítésében, s a fény ragyogásában oldja fel a véges és végtelen határát, a Fényen, a Törvényen kívül minden mást a káprázat körébe vet. Egyszersmind hatalmas hatalmat ruház e káprázatra, az istenektől tárgyakig sereglő jelképekre, jelszavakra, titkos igékre, mozdulatokra, beveti a testet és szellemet idomító, egyszerre kötöző s oldó gyakorlatokat, ereklyetornyokat épít és oltáron áldoz, s felhasználja a káprázat szinte minden elemét, mely az avatatlan tekintet elől elrejti a belső világot, az egyetemes emberi tartalmakkal birkózva szabadságot, megismerést keresőt.
A fordító köszönetet mond Bethlenfalvy Gézának szívességéért, hogy a tibeti Köztes Lét Könyveinek egy tulajdonában őrzött fanyomatát rendelkezésre bocsátotta, s a fordítás és az eredeti szíves egybevetéséért.
A KÖZTES LÉT KÖNYVEI
A MÉLYSÉGES TÖRVÉNYBŐL,
A NYUGVÓT S HARAGVÓT MEGIDÉZŐ ÖNSZABADÍTÓBÓL
A HÁROMTESTŰ MESTERSZERZÉS KÖNYÖRGÉSE
Az igen tiszta Törvény Tere mindent átölelő palotájába,
a születetlen s vesződéstől megvált Törvénytestű Mesterhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott nemtudástól, balgaságtól magam szabadítván
az önnönszülte, nem-alkotott Tudás önteremtéséhez
kérem a Törvénytest kezdettől tiszta áldású szabadságát.
A fényes, tiszta Tudás nagyüdvű palotájába,
az akadálytalan nagyüdvű Gyönyörtestű Mesterhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott kívánságtól, sóvárgástól magam szabadítván
az önnönnemű Tudás nagyüdvű önszabadításához
kérem a Gyönyörtest önteremtő áldású szabadságát.
A bűntelen és igen tiszta Tavirózsa-palotába,
a meghatározatlan, önmaga-keltő Váltott-testű Mesterhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott fonákságtól s gyűlölettől magam szabadítván
az önértelmű Tudás önnön-ismeretű önnön világosságához
kérem a Váltott-test önszabadító áldású szabadságát.
A nagyon tiszta fényvilágú önnön-ismeret palotájába,
az irányulatlan nagyüdvű Három Test Mesteréhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott különségtől, érdek-hajlamoktól magam szabadítván
az önnön-szülte Tudás Három Teste önteremtéséhez
kérem a nagyüdvű Három Test áldásának szabadságát.
A határoktól megvált öneszmélést akik Törvénytestül meg nem értik,
s balgaság és dőreség miatt a Forgatagban tévelyegnek:
szánandók ez így kínlódó eszmélő-lények.
Mindahányan hadd érjék el a Törvénytestet!
Az önnön-ismeret nagy üdvét akik Gyönyörtestül meg nem értik,
s kívánság és szomjúság miatt a Forgatagban tévelyegnek:
szánandók e fonák vágyú eszmélő-lények.
Mindahányan hadd érjék el a Gyönyörtestet!
Az önnön eszme szülte szabadítást akik Váltott-testül meg nem értik,
s harag és kétkedés miatt a Forgatagban tévelyegnek:
szánandók e fonák hitű eszmélő-lények.
Mindahányan hadd érjék el a Váltott-testet!
Önnön eszméjüket akik bonthatatlan Három Testül meg nem értik,
és tudásukat abban makacs gyarlóságuk szennyei borítják:
szánandók e fölserkenni még nem érett járólények.
Mindahányan hadd érjék el a Három Testet!
A Mélységes Törvénynek, a Nyugvót s Haragvót Megidéző Önszabadítónak Háromtestű Mesterszerző Könyörgését, a Három Méreg el nem hagyásától önnön-szabadítót az urgjani apát, a Tavirózsaszülött szerezte. Míg a Forgatag világa meg nem üresedik, nem fogy e fenséges Törvény. A tökéletességet nyert Karma-gling-pa hívta elő a Szgam-po-gdar hegyéből, mely a táncoló szellem-szolgához hasonló.
Íme A NYUGVÓT S HARAGVÓT MEGIDÉZŐ MÉLYSÉGES TÖRVÉNYBŐL,
AZ ÖNSZABADÍTÓBÓL
A TÖRVÉNYLÉNYEGU KÖZTES LÉT MEGVILÁGÍTÁSA,
A NAGY, HALLOMÁSBELI MEGSZABADÍTÓ
Hódolat a Törvénytestű, véghetetlen világosságú Mérhetetlen Fénynek, a tökéletes gyönyörtestű nyugvó s haragvó Tavirózsa-istenségeknek, a váltott-testű Tavirózsaszülöttnek, eszmélőlények oltalmának, a Három Test Mestereinek.
A közepes jóginoknak köztes létből való szabadulásmódja, e Nagy, Hallomásbeli Megszabadító, háromrétű. Ezek: az elöljáróbeli, a való alap és a követendő. Közülük első az elöljáróbeli, a háromféle sorsúaké; mindenek előtt való a kalauz fokaiban szerzett gyakorlottság, s akiknek képessége kiváló, azok a kalauz révén bizonyosan megszabadulnak. Ám ha annak révén meg nem szabadulnának, akkor a halál órájabeli köztes létben az átváltásra emlékező önszabadítást kell gyakorolni. Annak révén a közepes jóginok bizonyosan megszabadulnak. Ám ha annak révén meg nem szabadulnának, akkor a Törvénylényegű köztes létben e Nagy, Hallomásbeli Megszabadítót kell gyakorolni. Abban az első: a jóginnak a halál jegyeit sorrend szerint a halál bélyegéül, önszabadító jelekül kell felfognia.
Mikor aztán a bizonyos halál jelei teljessé válnak, akkor az átváltozásra emlékezve kell megkísérelni az önszabadítást. Ha ott az átváltás sikerül, akkor nem szükséges a Hallomásbeli Megszabadító megszólaltatása.
Ám ha az átváltás sikertelen, akkor a Hallomásbeli Megszabadítót a tetem mellett tiszta hangon, világosan fel kell olvasni. Ha nincs tetem, akkor az életemúltnak az ágyán vagy ülőhelyén ülve kell hirdetni az Igazság erejét; megidézve a holt tudatát, úgy kell olvasni, olyan képzelettel, mintha előttünk volna. Nem való, hogy ekkor a közeliek, szívszerette társak sírjanak, fennhangon jajveszékeljenek, ezért ez tilalmas. Ha van tetem, akkor a külső lélegzet megszakadta és a belső lélegzet meg nem szakadta közt a Mester és a testvérek és a társak, a bizalmasok, a léleknek kedves társak és testvérek és a többiek a fülhöz ajkat épp csak nem érintve ezt a Nagy, Hallomásbeli Megszabadítót olvastassák fennszóval.
És ahhoz íme a Hallomásbeli Megszabadító magyarázata:
Ha mód van rá, akkor a Három Kincsnek széles és nagy áldozatot kell bemutatni. Ha nincs mód rá, akkor készíts bármit képzeleted támaszául, és azt elméddel mérhetetlenre váltva áldozz. Aztán mondd el a Megtisztulva Kiterjedteket és a Megvilágosult Lelkűeket segítségül hívó imát hétszer, de legalább háromszor. Aztán a Köztes Lét Rémületétől Menekítő Imát, a Köztes Lét Szakadékán Átjuttató Imát és a Köztes Lét Hat Gyökérszavának imáját szólaltasd meg tiszta hangon, majd e Nagy, Hallomásbeli Megszabadítót kell hétszer, de legalább háromszor, az alkalomnak megfelelően felolvasni.
Ennek három része van: a halál órájabeli köztes lét világosságával való szembesítés, a Törvénylényegű köztes léttel való szembesítés meg a Nagy Fohászkodás, valamint a léttel köztes létében az anyaméh kapujának elreteszelése meg az Intelem.
Az első a halál órájabeli köztes lét világosságával való szembesítés. Itt azok a lények, kik jó felfogásúak, de nem szembesülnek, vagy azok, akik ráismernek ugyan, de kicsiny jártasságúak benne, mindazok a születettek, akik szűkölködve kalauzt keresnek és ebben részesülnek, szembesülnek az alap e világosságával, és a fölfelé törő, meredek ösvényen a köztes lét nélkül biztos elnyerik a születéstelen Törvénytestet.
Íme a teendő módja: a legjobb, ha az ember a kalauzul maga-kérte gyökér-mesterrel találkozhat. Ha nem találkozhat, akkor egy-fogadalmú testvér vagy társ szükséges. Ha azzal sem találkozhat, akkor egy-Törvény-fonalú, avatott társ szükséges. Ha ezek közül egyikkel sem találkozhat, akkor oly személynek kell ezt az írást számos alkalommal felolvasnia, aki világosan tagolva, tiszta hangon tudja megszólaltatni.
Így, miután a Mester a szembesítés dolgát felidézte, nyomban az alap fényvilágosságával szembesül a holt, és megszabadulása kétségtelen.
Íme a teendő ideje: ezután, hogy a külső lélegzet megszakad, a tudás fényvilágosságának szele a Dhútiba (a Közép-Érbe) enyészik, és a tudomás fényvilágossága a szóródástól megválva fölerősödik. Aztán a szél megfordul, s a jobb és bal oldali érbe menekszik, s ezzel megjelenik a köztes lét jelenés-útja; ezért addig s ott kell cselekedni, míg a szél a jobb és bal oldali érben el nem tűnik. Ennek tartama pedig a külső lélegzet megszakadta és a belső lélegzet még megléte közt annyi, amennyi idő alatt az ember az ételét megeszi.
A tennivaló módja pedig: a legjobb, ha akkor sikerül az átváltás mikor a lélegzet megszakadni készül. Ha nem sikerül, akkor ezt kell mondani:
"Ó, nemesi sarj, így és így nevezett! Eljött most útkeresésed ideje. Ezért, míg lélegzeted még nem készül megszakadni, benned íme megjelenik az, amit a köztes lét első alap-fényvilágosságának nevezünk: annak makulátlan s mezítelen ismerete, hogy a korábban, a Mester adta szembesítés értelmében, a külső lélegzet megszakadtával, minden Törvény, mint az ég, olyan, teljességgel meztelen s üres; világossága üresség, sem határa, sem közepe. És akkor ismerd meg benne önnön arcodat, s maradj abban az állapotban. Akkor én is szembesítelek vele."
És míg a külső lélegzet meg nem szakad, a haldokló fülébe sokszor mondva ezt, elméjébe kell szegezni.
Mikor aztán a külső lélegzet megszakadta közeledik, fektessétek akkor a haldoklót jobb oldalával a földre, a fekvő oroszlán helyzetében. Verőerei hullámzását vissza kell nyomni. Ha elszenderedne, s a két ér lüktetése szűnne, az ereket erősen le kell szorítani. Attól a szél a Dhútiban fogva marad, s nem tud belőle visszatérni, és biztosan a Brahmalyuk útján igyekszik távozni. A szembesítést is akkor kell véghezvinni.
Akkor az első köztes létet a Törvénylényegű fényvilágosságnak is nevezzük. A Törvénytest hibátlan szándéka minden járólény létfonalában megjelenik, és ugyancsak a külső lélegzet megszakadta és a belső lélegzet még meg nem szakadta között a szél ott az Avadhútiba enyészik. Ezt közönségesen úgy nevezik, hogy a tudat ájulásba merül. Tartama bizonytalan. Van jó meg rossz támasz, van ér és szél foka, de annál, aki már valamelyes tapasztalatú, vagy aki a szilárd nyugalom állapotát birtokolja, és azoknál, kik eredettől jó erűek, ez az állapot hosszú tartamú is lehet. Ezalatt pedig e szembesítésre való törekvést újra meg újra meg kell ismételni, mígnem az érzékszervek nyílásain a sárga savó megjelenik. Némely nagyvétkűeknél és eredettől hitvány erűeknél pedig az is előfordul, hogy ennek tartama annyi ideig sem tart, mint az ujjak pattintása. Némelyiknél evésnyi időre sem futja. A szútrák és tantrák közönségesen azt hirdetik, hogy félnappal együtt négy napig (azaz negyedfél napig) tart ez az ájulás. Közönségesen pedig félnappal együtt négy napig tartó állapotában kell a fényvilágosság szembesítésére törekedni.
A teendő módja: ha önmaga képes rá, akkor önmagának kell tudatát fölfelé ösztökélnie. Ha önmaga erre képtelen volna, akkor Mestert, tanítványt vagy testvért, társat, valakit, akivel esze s szíve elegyedett, ültessenek mellé, s akkor megmutatkoznak a földnek vízbe enyészését kísérő jelek, majd a víznek a tűzbe, a tűznek a szélbe, a szélnek a tudatba való enyészését kísérő jelek, s ezeket sorrendjük szerint kell megvilágítani. Mikor e jelek a sorrendjük szerint a teljességhez közelednek, így kell őt eszmélésre ösztökélni:
"Ó, nemesi sarj!" - így kell szólni, de ha tisztelendő mester a holt, akkor így: "Szentséged!" - "Az eszmélést lankadatlan szorgalmazd!" - fülébe halkan szólva így kell kérlelni. Ha testvér vagy bárki közrendű a holt, nevén kell szólítani s így beszélni: "Ó, nemesi sarj! Most oda jutottál s ott vagy, amit halálnak nevezünk. Ezért hát a magad eszmélkedését így intézzed: ,Ó, ím én halálom órájához értem. Most e halál a támaszom, és általa egyedül a szeretet és irgalom megvilágosult lelkének eszményét követem. Minden eszmélőlénynek, mindahánynak fel az égig, hasznára azon vagyok, hogy a tökéletesen megtisztult kiterjedettséget elérjem.' - Gondolatodban ilyen eszményt támasztva, minden eszmélő hasznára, különösen most igyekezz felismerni a halál fényvilágosságában a Törvénytestet, és annak régiójában a Nagy Bélyegjel gyakorlatának legjobb készségét elnyervén, minden eszmélő hasznára kell cselekedni. Ám ha ezt el nem nyered is, a köztes létet köztes létül ismerve fel és a köztes létbeli páros odaadás Nagy Bélyegjelű testét megjelenítve, ki-ki a megigazulásának fényessége szerint minden eszmélőnek, mindahánynak az ég határáig, hasznára cselekedhet. Az e gondolat feletti komoly eszmélkedéssel fel nem hagyva igyekezz fölidézni bármely meghagyás tapasztalatát, melyet korábban gyakoroltál!" - ezt kell mondani füléhez hajló ajakkal, világos szóval, s egy pillanatra sem hagyva helyt lankadásnak, megvilágítani a tapasztalást.
Mikor aztán a külső lélegzet végleg megszakad, az álomittas ereket meg kell szorítani, s világos szóval ezt kell mondani:
"Szentséges úr! - így, ha tisztelendő mesterről vagy magadnál nagyobb rendű felebarátról van szó. - Ott, ahol te vagy, most megjelent az alap fényvilágossága. Ismerd meg arcát! Igyekezz, kérlek, a tapasztalás csúcsára! Időzz a tapasztalás csúcsán!"
Mindenki mást meg így kell szembesíteni állapotával:
"Ó, nemesi sarj, így és így nevezett, hallgass meg! Most ím a Törvénytest tiszta fényvilágossága megjelent neked. Ismerd meg arcát! Ó, nemesi sarj! A te mostani bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ennek sem anyaga, sem jegye, sem színe, sem bármije velejében nincs, ami készített, csak a legtisztább üresség, ez pedig a Törvénylényegű, Egyetemes Jóság Anya. Ameddig ez a te bölcsességismereted üres, addig nem szakad meg az üresség sem, és önnön bölcsesség-ismereted a legfényesebb és legvilágosabb, nincs akadálya. Ez pedig az ismeret, a Megtisztultan Kiterjedt Egyetemes Jóság. Önnön ismereted veleje sem készült bármiféle anyagból, hanem üres, és önnön bölcsesség-ismereted a legfényesebb és legvilágosabb. Ezek ketten pedig elválaszthatatlanok, s ez a Megtisztultan Kiterjedett Törvényteste. Önnön ismeretedben, ebben a világos és üres, oszthatatlan és nagy fényhalomban nincsen sem halál, sem születés. Ezért a Megtisztultan Kiterjedett Nem Változó Fény ez. Illő, hogy ismerd arcát. Önnön bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ismerd meg benne a megtisztultan kiterjedtség arcát, és önnön ismeretedben önmagad látása az, mely a Megtisztultan Kiterjedett szemlélésébe juttat."
Ezt háromszor vagy hét ízben, tiszta hangon, világosan kell elmondani. Ezzel először a korábbi, mestertől szerzett szembesítésre emlékezik, másodszor az önnön-ismeret mezítelen fényvilágosságával szembesül, harmadszor önnönmagával szembesülvén a Törvénytesttel elválaszthatatlanul egyesül, és megszabadulása bizonyossá lesz. Így lehet az első fényvilágossággal szembesülve megszabadulni.
Ismét: ha valaki az első fényvilágosságot nem tudja megragadni, akkor ismét fényvilágosság támad előtte, a második. Annak is tartama a külső lélegzet megszakadásától alig tart tovább, mint egy evésnyi idő. A jó és rossz tettek a jobb s bal oldali erek közül a megfelelőbe hajtják az életszelet, mely valamely megfelelő kapun távozik, és a tudomás ekkor ragyogó világosságúvá lesz. Azt mondják, ez is evésnyi ideig tart. Ismét az erek jobb vagy rosszabb voltának, a tapasztalat meglétének vagy hiányának megfelelően különböző. Akkor, ahogy a tudatos tudat távozik, az elme nem ismeri fel, hogy meghalt-e vagy sem. A közeliekre, hozzátartozókra ugyanúgy tekint, mint azelőtt, síró hangjukat is hallja. Míg a tettek csalárdságának kegyetlen tüneménye nem támad, és a Holtak Urának ijesztő rémisztése el nem éri, még akkor kell a meghagyást neki átadni, mely kétféle: egyik a tökéletes fokozatúaké, másik a megidéző fokozatúaké. Aki tökéletes fokozatú, azt háromszor kell néven szólítani, és az iménti fényvilágossággal való szembesítést meg kell ismételni. Aki megidéző fokozatú, annak számára, amilyen védistene van, azt az istenséget felidéző verseket és az istenség tüzetes leírását kell felolvasni.
TIBETI TANÁCSOK HALANDÓKNAK ÉS SZÜLETENDŐKNEK
ELŐSZÓ
A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.
Ez az élet tizenkét, egymásra támaszkodó és összefonódó elemének láncolata, mely a halállal nem éri végét - így szól a Buddhára hivatkozó tanítás.
Az eszmélő élőlény - isten, félisten, ember, állat, vergődő szörnyalak s pokollakó - sorsát, élete helyét, idejét, tartamát, módját a saját cselekvése, a Tett szabja ki, s juttatja jobb vagy rosszabb létalakba; embert s állatot hús-vér testbe, a többit hasonlóképp romlandó, de szellemtestbe. Az élő, eszmélőlény teste s szelleme a világalkotó elemekből épül: földből, vízből, tűzbl, szélből (levegőből), de égből (éterből) és az egyetlen önálló, öntermészetű létezőből, a fényből is, és ha az éppen élt élet tartama fogyatkozik, akkor jelek hozzák hírül a közelgő halált.
A halál óráján az elemek egymásba omlanak, oldódnak, a föld a vízbe, víz a tűzbe s így tovább, a mozgó életerő s az eszmélő fény mint magcsepp elválik a testgépezettől, s azoknál, kik az egyetemes Törvényt (a róla szóló tanítás révén) megismerték és követték, ez a mag az egyetemes Fénnyel és Törvénnyel egyesül: megszűnik az önös én, a létszomj, és vele szűnik a szenvedés. Azoknál azonban, kiknél ezt az egyetemesből származó magot a Tett súlya nem engedi kitörni a hatféle létalak Forgatagából, a nemtudásból az imént átfutott úton ismét születés támad: az elemészthetetlen Tett vonzásában lel újra önös ént, testet, szellemet, újjászületést, és minden kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik.
Az újjászületés azonban nem jár szorosan a pusztulás sarkában. A hús-vér test elhagyása után - így tanítják a mindenki számára járhatónak hirdetett út, a Mahájána tanítómesterei, szemben Buddha régibb követőivel - az eszmélőlény szellem -, azaz elme-testet ölt, és az elme önnön jelenései, utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes lét szakadékában, szurdokában. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig, s az eszmélő onnan csak úgy szabadulhat, vagy legalább úgy kerülheti ki a Rossz Ösvények, gonosz utak csapdáit, önnön teste, szíve, szava tévedései, vétkei hatását, a Rossz Tettét, ha még életében avatott mestertől szerzett intelembe, tanácsba, a nemtudást és balgaságot szüntető Tudásba fogódzva szembesül önnön jelenéseivel, és megérti, hogy mindezek istenek, szörnyek, mennyek és poklok - önnön elméjének szülöttei
Ha életében nem jutott volna kellő ismerethez, avatott tudáshoz, akkor most, a köztes lét napjaiban kell szellem-fülébe juttatni a tanácsot, és az intelem révén szembesíteni őt önnön jelenéseivel, önmagával, hogy - ha meg nem is szabadul - elkerülje legroszszabb lehetőségeit. Ha végképp nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet még jobb születést, mindenekelőtt emberi sorsot, "kincses emberi testet", melyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére, megszabadító Tudás, intelem szerzésére.
Ilyen intelmeket írnak le a Köztes Lét Könyvei, köztük a legismertebbnek, a Köztes Lét Hallomásbeli Nagy Megszabadítójának könyvei (Bar-do thos grol chen-mo). Ez a gyűjtemény tibeti nyelven több, bővebb és szűkebb változatban, kéziratos és fanyomatos alakban ismeretes. Több rész-könyvének utószava szerint ez az írás egy a tengernyi "kincskönyv" közül, melyekben égiek vagy régiek titkos tanítása rejtőzik, s melyeket nehéz időkben s nehéz időkre rejtettek hegyek odvába, oszlop üregébe, biztos helyre, honnan kései századok avatott kincskeresői "húzták elő", azaz fedezték fel és adták tovább méltó tanítványoknak a kincset érő tudományt. Gyűjteményünk utószavai csak annyit árulnak el a Hallomásbeli Nagy Megszabadító föllelőjéről (vagy összeállítójáról), hogy Karma-gling-pa, azaz Karma-gling-beli (talán egy "óhitű", "veressüveges", Karmapa-szerzetesek lakta kolostorba való) személy, aki a Szgam-po-gdar hegyén, egy Lha-bran garbjed-pa ndra-ba nevű helyen fedezte fel könyvkincsét, melyet hagyománya a 8. századi, legendás ind térítőnek, a Tavirózsaszülött Padmaszambhavának tulajdonít.
Karma-gling-pa talán a 14. században élt, amikorra már több mű is forgott avatott tibeti kezekben a köztes lét tanításáról. 1350-ben egy mongol hercegnek, Aszudajnak parancsára írta le török ajkú híve egy 12. századi tibeti szerző, Csog-ro Cshosz-kji rgjal-mchan (röviden: Cshosz-rgjal) munkájának ujgur fordítását. Ez sok közös elemet mutat a Karma-gling-pa-féle szöveggel, és meglehetősen szoros párhuzamot ad egy jeles kortárs, Sza-cshen Kun-dga sznying-po írásával, a Négy Fokozat Mélységes Tanításával. Mindketten, bár más ágon, a 11. századi híres Nagy Tanítómester, az indiai Nárópa szellemi utódai, aki a köztes létről is szóló Hat Törvényében a maga mesterének, Tillipának tanait építette tovább. Még messzibb, öregebb időkig követhető a Köztes Lét Könyveinek több eleme s a köztes lét fogalomtörténete indiai földön, e tan azonban Tibetben nyerte ma ismert alakját, s meggyökeresedett az ott ősibb bon-vallásban, melyből esetleg táplálkozhatott is. A benne (és általában a lámahitű buddhizmusban) oly erős szerepű fény-eszmében és az avatottakhoz szóló titkos tanítás, tudás fontosságában többek régóta nyugatibb, gnosztikus, főleg régi iráni hitek hatását sejtik. Buddha és Mani tanainak belső-ázsiai elegyedéséről különben írásos emlékek is vallanak.
A Karma-gling-pa nevéhez fűződő közteslét-könyvek közül eszméik és leíró tartalmuk miatt a legfontosabbak: a Törvénylényegű Köztes Lét Könyve és a Létel Köztes Létének Könyve. Az első magába foglalja "a halál órájabeli köztes lét" leírását is. A többi könyvek más jellegűek: imák, fohászok, himnuszok, jelkép-magyarázatok, a szertartásokhoz szükséges "igék", jelszók, mantrák foglalatai, a haláljelek könyve, az idejekorán érkező halál megváltásának, azaz elhárításának módjai stb. (A pokolbeli ítélet részletesebb leírása a számomra elérhető tibeti gyűjteményben nem szerepel.) A két legfontosabbon túl, az utóbbi, kisebb terjedelmű könyvek közül itt a bevezető, verses fohászkodás, valamint a segítségkérő fohászt, a "gyökérszót", a "megszabadító" és a "megmenekítő" fohászt egybegyűjtő könyv és a haláljeleké olvasható magyarul. Mutatóban szerepel két részlet a Száz Köszöntésből, meg egy ujgur közteslét-traktátus, mely ugyanabban a londoni (eredetileg tunhuangi) Stein-kéziratban olvasható, mint Csog-ro Cshosz-rgjal említett írása.
Az eddigi fordítások, azok is, melyek eredetiből készültek, és természetesen a fordítások fordításai is, többféle utat választottak a sajátos műszókkal építkező szöveg idegen ajkú megformálásában. A két szélsőség - az eredeti sajátos arculatának minél szorosabb követése vagy a nyugati eszméken nevelkedettek számára könynyebben érthető, szokottabb fogalmak használata - közül az itteni fordítás inkább a sajátos kifejezések szorosabb, szolgaibb megoldását vállalta, és egy másik szokástól eltérően az indiai műszók és nevek is csak akkor jelennek meg a fordításban, ha a tibeti is indiai alakot használ. (A tibeti általában az indiai eredetű tulajdonneveket is lefordítja. Bethlenfalvy Géza kutatótársam nem ért egyet az itt alkalmazott "purista" megoldással, műszókul a magyarban hagyományosan használt indiai szókat látja helyesnek.)
Az eredetiben nem kevés a vers: fő formai jegye a sorok állandó szótagszáma, ennek megtartása azonban a tibeti igen tömör volta, egytagú szókba sűrített világa miatt kockázatos, a formatartó fordítás itt a formánál súlyosabb tartalmat csorbította volna. Az eredeti verseit a fordításban a soros tördelés és a tartalom tömörebb szerkesztése jelzi. Alcímek, bekezdések, nagybetűk mind a fordítás sajátjai, az eredeti ilyet nem ismer, a tagolást a szöveg mondataiba ágyazza.
A Köztes Lét Könyvei a sino-tibeti nyelvcsalád legrégibb betűírásos hagyományú nyelvén, írott tibetiül szólnak (az élő hangzás Tibet középső és legnagyobb részén már sok évszázada jócskán eltér az írott alaktól, a különbség azonban többnyire igen szabályos). E "kincskönyvek" avatottaknak szóló, "mélységes" voltát másutt ritka szók és kifejezések is gyarapítják; néhányukat hiába keressük mai s tegnapi szótárakban. Ám még oly egyszerű szavai is, mint test, ér, szél, tudás, üresség, világosság, mást jelenthetnek, mint közönségesen. Némely fordítók ezért eleve lemondanak e köznapi szók használatáról, s olyanokkal helyettesítik őket, mely mélyebb értelmezésük bélyegét hordja. Tiszteletre méltó törekvés többet adni annál, mit az eredeti nyelvi felszíne mutat, mégis hűbbnek tűnt tisztelni a tibetiek kedvét, kik mindennapi szókat avattak titkos mélységek és magasságok jeleivé, sokértelműségbe is rejtve az "egyhegyű" értelmet (ahogy ezt tették ind mestereik, ujgur, mongol és kínai társaik s követőik). Ahol tehát nagyobb nehézség nem mutatkozott, ott magyarul is "földhözragadt" szavak szólnak hasonló tibeti testvéreik helyett. A csatolt jegyzetek dolga, hogy a szavak és fogalmak útvesztőjében némi fényt mutasson.
Amint már kiderült, itt háromféle köztes létről, halál és újjászületés (vagy a Forgatag elhagyása) közti háromféle közbülső állapotról van szó: elsőül a halál órájakoriról (a haldokláséról, a meghaláséról; az órát itt nem kell pontosan érteni, hisz némelykor kétszer evésnyi időre sem futja, de közönségesen negyedfél napig tart), mialatt a testet-szellemet alkotó elemek fokozatosan egymásba enyésznek, s közben fények ragyognak fel, melyekkel szembesülve az "életemúlt" megismeri önnön arcát és a végső valót, a "Törvénytestet", mellyel azonosulva kiszabadulhat a Forgatagból. Az első fény egy istenpár gyanánt jelenik meg, mely az összes jelképistenségek, a megszemélyesített eszmék őse, ez a "legtisztább üresség", a Törvénylényegű Egyetemes Jóság Anya és a vele való egyesülésben, az Egyetemes Jóság Apa. A második fényben a védisten vagy helyette a részvét, a segítőkészség jelképistene, a Nagy Irgalmú Úr, azaz Avalókitésvara megidézésével juthat az eszmélőlény szabaduláshoz.
Ha mindez eredménytelen, akkor tovább folytatódik a köztes lét, s elkezdődik második szakasza, a Törvénylényegű. Benne előbb az "Öt Nemzetség" vezette Negyvenkét Nyugvó, azaz békés, szelíd istenalak tűnik fel az "agy mélyéből". Mindegyik többrétű jelkép. Az első a jelképoltár közepén mélykékben fehéren Vajrócsana, a Fény Alkotója, a Jelenést Láttató és társnője. Ez az istenpár a "legjobb Tudás" hordozója, mely a legrosszabb rossznak, a balgaságnak szüntetője. Vele egy időben támad az istenek homályos fehér fénye, mely a Forgatagba csábít. Ha nem sikerül a szembesítés és az azonosulás, akkor e köztes lét másodnapján a jelképoltár fehér napkeletén támad a mélykék Gyémántszellemű, Mozdulatlan, azaz Rendületlen Aksóbhja és népesebb nemzetsége. Társnője a felserkent, megvilágosult látás jelképe, kísérőjük két megvilágosult szellemű, azaz bódhiszattva, és társnőik. E csapat a "tükörszerű Tudás" hordozója, mely a gyűlölség, harag szüntetője. A vele versengő füstszínű jelenés a pokolé. Harmadnap délen támad a sárga Kincsforrású, Ratnaszambhava nemzetsége, az "egyenlő lényegű Tudás" hordozója, mely az önösség, gőg szüntetője. A vele vetélkedő kékes fény az emberi világé. Negyednap napnyugaton a vörös Mérhetetlen Fény, Amitábha jelenik meg nemzetségével. A "külön-külön értő Tudás" hordozója, mely a birtoklás, görcsös ragaszkodás, a szenvedélyes vágy szüntetője. Vele verseng az éhségszörnyek sárgás fénye. (Ötödnap északon a zöld Amóghasziddhi, a Haszonnal Véghezvivő nemzetsége fogad, a "cselekvő Tudás" hordozója, az irigység szüntetője. Vele verseng a félistenek vöröses fénye. Az eszme-buddhák (Öt Nemzetsége, az Öt Mérget semlegesítő Öt Tudás, az Öt Elem, az Öt Érzék és az Öt Halmaz párhuzamos, s a személyiséget és a mindenség egészét átfogni kívánó rendet alkot.
Hatodnap (az eredeti több szövegében hetednap) még egyszer feltűnnek a Nyugvók, ezúttal együtt az Öt Nemzetség minden tagja, de mellettük megjelennek már a kapuőrök és kapuőrnők, az első jelképoltár kapui záródásának jeléül, s kívülebb a Hat Létalak Felserkentjei, a Negyvenkét Gyönyörtestű istenség, és velük versengve a Forgatag hatféle fénye, köztük (és itt először) az állatlét zöldes világa, mely a következő, hetednap főszereplője az Ismeretőrzőknek, a titkos igék tudóinak immár félelmetes alakja mellett.
Nyolcadnap kezdődik a Haragvók jelenés-sora, élükön Buddhahérukával, mely az Öt Vérivó istencsapatát bevezeti; ezek sorra az előbbi szelídek rémületes alakváltozatai, melyek ugyanúgy az elme szüleményei, s ugyanúgy jelképlények, mint az előzők. A tizenharmadik napon váltják fel őket a temető istennői, a Gaurí vezette Nyolc Haragvó Némber, s követi őket az Oroszlánfejű vezette Nyolc Boszorkánynémber, a Lóképű vezette Négy Kapuőrző Némber, az égtájak hat-hat démoni istennője, végül a Kakukkfejű vezette Négy Kapuőrnő, az utóbbi két csoport együtt: a Huszonnyolc Hatalmas Némber. Velük ér véget a Törvénylényegű köztes lét jelenése, mely a Törvény, a fényeszme síkjából támasztotta a Gyönyörtestet, a működés síkját.
Eztán, ha mindez nem elég, s nincs felismerés, nincs szembesülés akkor támad a Holtak Ura, a Tett bírája, következik az ítélet, majd az itt harmadik köztes lét, a Létel köztes léte, a Forgatagba való visszajutásé. Még itt is lehetséges a szabadulás, de nehezebb (mindig nehezebb), mint előbb, és a gyöngeség, gyarlóság miatt szükség lehet a "anyaméh kapujának berekesztésére", az újjászületés elkerülésének kísérletére. Ha ezek sem sikerülnek, s mindenképp új testet-szellemet követel a Tett hatalma, akkor még egy intelem igazít el az egeket hordozó Óriáshegy körüli világok és az anyaméh megválasztásában.
E három köztes lét történései a Három Test, azaz a Törvény-Fény, a fény-eszme három megjelenési síkjában zajlanak: a halál órájabeli az eszme valóságáé, a Törvénytesté, a Törvénylényegű köztes lét jelenései a működő, ható Törvény síkjáé, a Gyönyörtesté, a Létel köztes léte pedig a születések során kapott, váltott vagy választott Váltalakú Testé.
A második köztes lét kétszer hét napig tarthat (az utolsó számolt nap, mint láttuk, a tizenharmadik), s újabb négyszer hét nap lehet a Létel köztes létének tartama, ennek napjait azonban nem különíti el a leírás.
A Haláljelek Könyve a halál előjeleit és a halál érkezésének számításmódjait írja le, a "természetadta jeleket" szemlélő és magyarázó, valamint a jeleket kihívó, kikényszerítő és így magyarázó jóslás módjait. A jelek egy része ősi élettani megfigyeléseken alapszik, mások hiedelmek, melyeket a jövőt kutató kedv "pontos" számításokkal tetéz. Némely álomjelek költői képzelet ihlette képek. A lámahitű kánon több hasonló, haláljelekről szóló helyét említi Tucci, köztük az Időkerék Tantrájáét, melyről a kánont összeszerkesztő Bu-szton (14. század) külön is értekezett. Hasonlókról ír az egyik említett ujgur trakta, melyben a víz-elemnek a tűz-elembe való enyészésekor külső jel a nyelvháton megjelenő fekete rajzolat, a megfelelő belső jel délibábszerű fény; s hasonlót mond a Csoma Sándor hagyatékabeli tibeti kézirat, A köztes lét intelme, a Három Testbeli megszabadulás közel-útja: mikor a víz a tűzbe enyészik, a száj meg az orr kiszárad, a nyelv pedig a szájpadláshoz tapad, a test forró és fáradt. Könyvünk e haláljósló könyve a haldoklás leírásában beszél a szellem egymásra épülő "emeleteiről", melyek az elemekhez hasonlóan egymásba olvadnak: az értelem (= világosság, fény) a "kiterjedésbe" (fényáradásba), ez az "elérésbe" (célbajutásba), ez a végső, közeli vagy "szoros elérésbe", s azzal a szellem magja, az eszmélő fény-elem egyesül az egyetemes "fényvilágossággal", én és nem-én kettőssége elenyészik, és csak a tiszta fény marad. (Többek közt erről is szól az itt ujgurból magyarított, rövid írás, melynek tibeti eredetijét még nem sikerült fellelni.)
A köztes lét jelképei, istenségei a lámahitű művészetben kiváltképp a festészet tárgyai, a megjelenítő alkotások a szemlélődés és a halotti szertartások eszközei. Külön-különvaló és csoportonkénti, valamint együttes ábrázolásuk sok kötöttségén belül is maradt szabadság a kidolgozás finomságában, az alakok elrendezésében, a vonalak lendületében, részletekben, s nem utolsósorban a színek ragyogásában, mélységében. Vannak azonban olyan szikár, fekete-fehér ábrázolások is, melyeken szinte algebrai egyszerűsítéssel az istenalakok helyét gyökérszóik, jelszavaik vagy egy szótagnyi betűjeleik, "magszavaik" jelölik szigorú mértani rendben (különben ugyane rend az alapja a festett, színes képeknek). Az ilyen betűjelképes ábrák - melyeket többnyire fadúcra vésve sokszorosítottak - csak az alaposan beavatottak számára érthetők. A két szélső, elvont és alakos formát kötik össze az istenalakos és a részben alakos, részben betűrajzos, vonalas fametszetek.
Mind e könyvek és képek az emberi elme élettel s halállal viaskodó eszmélkedésének tanúi, egy olyan eszmevilág szülöttei, mely nem nyugszik bele a mindenség megismerhetetlenségébe, titkok tudására tör, mindent megszámol, rendszerez, mindent és minden tagadását igyekszik átölelni, szinte mindenhatóvá teszi a mulandó elme szándékát az én szabadulást ígérő megüresítésében, s a fény ragyogásában oldja fel a véges és végtelen határát, a Fényen, a Törvényen kívül minden mást a káprázat körébe vet. Egyszersmind hatalmas hatalmat ruház e káprázatra, az istenektől tárgyakig sereglő jelképekre, jelszavakra, titkos igékre, mozdulatokra, beveti a testet és szellemet idomító, egyszerre kötöző s oldó gyakorlatokat, ereklyetornyokat épít és oltáron áldoz, s felhasználja a káprázat szinte minden elemét, mely az avatatlan tekintet elől elrejti a belső világot, az egyetemes emberi tartalmakkal birkózva szabadságot, megismerést keresőt.
A fordító köszönetet mond Bethlenfalvy Gézának szívességéért, hogy a tibeti Köztes Lét Könyveinek egy tulajdonában őrzött fanyomatát rendelkezésre bocsátotta, s a fordítás és az eredeti szíves egybevetéséért.
A KÖZTES LÉT KÖNYVEI
A MÉLYSÉGES TÖRVÉNYBŐL,
A NYUGVÓT S HARAGVÓT MEGIDÉZŐ ÖNSZABADÍTÓBÓL
A HÁROMTESTŰ MESTERSZERZÉS KÖNYÖRGÉSE
Az igen tiszta Törvény Tere mindent átölelő palotájába,
a születetlen s vesződéstől megvált Törvénytestű Mesterhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott nemtudástól, balgaságtól magam szabadítván
az önnönszülte, nem-alkotott Tudás önteremtéséhez
kérem a Törvénytest kezdettől tiszta áldású szabadságát.
A fényes, tiszta Tudás nagyüdvű palotájába,
az akadálytalan nagyüdvű Gyönyörtestű Mesterhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott kívánságtól, sóvárgástól magam szabadítván
az önnönnemű Tudás nagyüdvű önszabadításához
kérem a Gyönyörtest önteremtő áldású szabadságát.
A bűntelen és igen tiszta Tavirózsa-palotába,
a meghatározatlan, önmaga-keltő Váltott-testű Mesterhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott fonákságtól s gyűlölettől magam szabadítván
az önértelmű Tudás önnön-ismeretű önnön világosságához
kérem a Váltott-test önszabadító áldású szabadságát.
A nagyon tiszta fényvilágú önnön-ismeret palotájába,
az irányulatlan nagyüdvű Három Test Mesteréhez
én hódoló odaadással küldöm könyörgésem.
El nem hagyott különségtől, érdek-hajlamoktól magam szabadítván
az önnön-szülte Tudás Három Teste önteremtéséhez
kérem a nagyüdvű Három Test áldásának szabadságát.
A határoktól megvált öneszmélést akik Törvénytestül meg nem értik,
s balgaság és dőreség miatt a Forgatagban tévelyegnek:
szánandók ez így kínlódó eszmélő-lények.
Mindahányan hadd érjék el a Törvénytestet!
Az önnön-ismeret nagy üdvét akik Gyönyörtestül meg nem értik,
s kívánság és szomjúság miatt a Forgatagban tévelyegnek:
szánandók e fonák vágyú eszmélő-lények.
Mindahányan hadd érjék el a Gyönyörtestet!
Az önnön eszme szülte szabadítást akik Váltott-testül meg nem értik,
s harag és kétkedés miatt a Forgatagban tévelyegnek:
szánandók e fonák hitű eszmélő-lények.
Mindahányan hadd érjék el a Váltott-testet!
Önnön eszméjüket akik bonthatatlan Három Testül meg nem értik,
és tudásukat abban makacs gyarlóságuk szennyei borítják:
szánandók e fölserkenni még nem érett járólények.
Mindahányan hadd érjék el a Három Testet!
A Mélységes Törvénynek, a Nyugvót s Haragvót Megidéző Önszabadítónak Háromtestű Mesterszerző Könyörgését, a Három Méreg el nem hagyásától önnön-szabadítót az urgjani apát, a Tavirózsaszülött szerezte. Míg a Forgatag világa meg nem üresedik, nem fogy e fenséges Törvény. A tökéletességet nyert Karma-gling-pa hívta elő a Szgam-po-gdar hegyéből, mely a táncoló szellem-szolgához hasonló.
Íme A NYUGVÓT S HARAGVÓT MEGIDÉZŐ MÉLYSÉGES TÖRVÉNYBŐL,
AZ ÖNSZABADÍTÓBÓL
A TÖRVÉNYLÉNYEGU KÖZTES LÉT MEGVILÁGÍTÁSA,
A NAGY, HALLOMÁSBELI MEGSZABADÍTÓ
Hódolat a Törvénytestű, véghetetlen világosságú Mérhetetlen Fénynek, a tökéletes gyönyörtestű nyugvó s haragvó Tavirózsa-istenségeknek, a váltott-testű Tavirózsaszülöttnek, eszmélőlények oltalmának, a Három Test Mestereinek.
A közepes jóginoknak köztes létből való szabadulásmódja, e Nagy, Hallomásbeli Megszabadító, háromrétű. Ezek: az elöljáróbeli, a való alap és a követendő. Közülük első az elöljáróbeli, a háromféle sorsúaké; mindenek előtt való a kalauz fokaiban szerzett gyakorlottság, s akiknek képessége kiváló, azok a kalauz révén bizonyosan megszabadulnak. Ám ha annak révén meg nem szabadulnának, akkor a halál órájabeli köztes létben az átváltásra emlékező önszabadítást kell gyakorolni. Annak révén a közepes jóginok bizonyosan megszabadulnak. Ám ha annak révén meg nem szabadulnának, akkor a Törvénylényegű köztes létben e Nagy, Hallomásbeli Megszabadítót kell gyakorolni. Abban az első: a jóginnak a halál jegyeit sorrend szerint a halál bélyegéül, önszabadító jelekül kell felfognia.
Mikor aztán a bizonyos halál jelei teljessé válnak, akkor az átváltozásra emlékezve kell megkísérelni az önszabadítást. Ha ott az átváltás sikerül, akkor nem szükséges a Hallomásbeli Megszabadító megszólaltatása.
Ám ha az átváltás sikertelen, akkor a Hallomásbeli Megszabadítót a tetem mellett tiszta hangon, világosan fel kell olvasni. Ha nincs tetem, akkor az életemúltnak az ágyán vagy ülőhelyén ülve kell hirdetni az Igazság erejét; megidézve a holt tudatát, úgy kell olvasni, olyan képzelettel, mintha előttünk volna. Nem való, hogy ekkor a közeliek, szívszerette társak sírjanak, fennhangon jajveszékeljenek, ezért ez tilalmas. Ha van tetem, akkor a külső lélegzet megszakadta és a belső lélegzet meg nem szakadta közt a Mester és a testvérek és a társak, a bizalmasok, a léleknek kedves társak és testvérek és a többiek a fülhöz ajkat épp csak nem érintve ezt a Nagy, Hallomásbeli Megszabadítót olvastassák fennszóval.
És ahhoz íme a Hallomásbeli Megszabadító magyarázata:
Ha mód van rá, akkor a Három Kincsnek széles és nagy áldozatot kell bemutatni. Ha nincs mód rá, akkor készíts bármit képzeleted támaszául, és azt elméddel mérhetetlenre váltva áldozz. Aztán mondd el a Megtisztulva Kiterjedteket és a Megvilágosult Lelkűeket segítségül hívó imát hétszer, de legalább háromszor. Aztán a Köztes Lét Rémületétől Menekítő Imát, a Köztes Lét Szakadékán Átjuttató Imát és a Köztes Lét Hat Gyökérszavának imáját szólaltasd meg tiszta hangon, majd e Nagy, Hallomásbeli Megszabadítót kell hétszer, de legalább háromszor, az alkalomnak megfelelően felolvasni.
Ennek három része van: a halál órájabeli köztes lét világosságával való szembesítés, a Törvénylényegű köztes léttel való szembesítés meg a Nagy Fohászkodás, valamint a léttel köztes létében az anyaméh kapujának elreteszelése meg az Intelem.
Az első a halál órájabeli köztes lét világosságával való szembesítés. Itt azok a lények, kik jó felfogásúak, de nem szembesülnek, vagy azok, akik ráismernek ugyan, de kicsiny jártasságúak benne, mindazok a születettek, akik szűkölködve kalauzt keresnek és ebben részesülnek, szembesülnek az alap e világosságával, és a fölfelé törő, meredek ösvényen a köztes lét nélkül biztos elnyerik a születéstelen Törvénytestet.
Íme a teendő módja: a legjobb, ha az ember a kalauzul maga-kérte gyökér-mesterrel találkozhat. Ha nem találkozhat, akkor egy-fogadalmú testvér vagy társ szükséges. Ha azzal sem találkozhat, akkor egy-Törvény-fonalú, avatott társ szükséges. Ha ezek közül egyikkel sem találkozhat, akkor oly személynek kell ezt az írást számos alkalommal felolvasnia, aki világosan tagolva, tiszta hangon tudja megszólaltatni.
Így, miután a Mester a szembesítés dolgát felidézte, nyomban az alap fényvilágosságával szembesül a holt, és megszabadulása kétségtelen.
Íme a teendő ideje: ezután, hogy a külső lélegzet megszakad, a tudás fényvilágosságának szele a Dhútiba (a Közép-Érbe) enyészik, és a tudomás fényvilágossága a szóródástól megválva fölerősödik. Aztán a szél megfordul, s a jobb és bal oldali érbe menekszik, s ezzel megjelenik a köztes lét jelenés-útja; ezért addig s ott kell cselekedni, míg a szél a jobb és bal oldali érben el nem tűnik. Ennek tartama pedig a külső lélegzet megszakadta és a belső lélegzet még megléte közt annyi, amennyi idő alatt az ember az ételét megeszi.
A tennivaló módja pedig: a legjobb, ha akkor sikerül az átváltás mikor a lélegzet megszakadni készül. Ha nem sikerül, akkor ezt kell mondani:
"Ó, nemesi sarj, így és így nevezett! Eljött most útkeresésed ideje. Ezért, míg lélegzeted még nem készül megszakadni, benned íme megjelenik az, amit a köztes lét első alap-fényvilágosságának nevezünk: annak makulátlan s mezítelen ismerete, hogy a korábban, a Mester adta szembesítés értelmében, a külső lélegzet megszakadtával, minden Törvény, mint az ég, olyan, teljességgel meztelen s üres; világossága üresség, sem határa, sem közepe. És akkor ismerd meg benne önnön arcodat, s maradj abban az állapotban. Akkor én is szembesítelek vele."
És míg a külső lélegzet meg nem szakad, a haldokló fülébe sokszor mondva ezt, elméjébe kell szegezni.
Mikor aztán a külső lélegzet megszakadta közeledik, fektessétek akkor a haldoklót jobb oldalával a földre, a fekvő oroszlán helyzetében. Verőerei hullámzását vissza kell nyomni. Ha elszenderedne, s a két ér lüktetése szűnne, az ereket erősen le kell szorítani. Attól a szél a Dhútiban fogva marad, s nem tud belőle visszatérni, és biztosan a Brahmalyuk útján igyekszik távozni. A szembesítést is akkor kell véghezvinni.
Akkor az első köztes létet a Törvénylényegű fényvilágosságnak is nevezzük. A Törvénytest hibátlan szándéka minden járólény létfonalában megjelenik, és ugyancsak a külső lélegzet megszakadta és a belső lélegzet még meg nem szakadta között a szél ott az Avadhútiba enyészik. Ezt közönségesen úgy nevezik, hogy a tudat ájulásba merül. Tartama bizonytalan. Van jó meg rossz támasz, van ér és szél foka, de annál, aki már valamelyes tapasztalatú, vagy aki a szilárd nyugalom állapotát birtokolja, és azoknál, kik eredettől jó erűek, ez az állapot hosszú tartamú is lehet. Ezalatt pedig e szembesítésre való törekvést újra meg újra meg kell ismételni, mígnem az érzékszervek nyílásain a sárga savó megjelenik. Némely nagyvétkűeknél és eredettől hitvány erűeknél pedig az is előfordul, hogy ennek tartama annyi ideig sem tart, mint az ujjak pattintása. Némelyiknél evésnyi időre sem futja. A szútrák és tantrák közönségesen azt hirdetik, hogy félnappal együtt négy napig (azaz negyedfél napig) tart ez az ájulás. Közönségesen pedig félnappal együtt négy napig tartó állapotában kell a fényvilágosság szembesítésére törekedni.
A teendő módja: ha önmaga képes rá, akkor önmagának kell tudatát fölfelé ösztökélnie. Ha önmaga erre képtelen volna, akkor Mestert, tanítványt vagy testvért, társat, valakit, akivel esze s szíve elegyedett, ültessenek mellé, s akkor megmutatkoznak a földnek vízbe enyészését kísérő jelek, majd a víznek a tűzbe, a tűznek a szélbe, a szélnek a tudatba való enyészését kísérő jelek, s ezeket sorrendjük szerint kell megvilágítani. Mikor e jelek a sorrendjük szerint a teljességhez közelednek, így kell őt eszmélésre ösztökélni:
"Ó, nemesi sarj!" - így kell szólni, de ha tisztelendő mester a holt, akkor így: "Szentséged!" - "Az eszmélést lankadatlan szorgalmazd!" - fülébe halkan szólva így kell kérlelni. Ha testvér vagy bárki közrendű a holt, nevén kell szólítani s így beszélni: "Ó, nemesi sarj! Most oda jutottál s ott vagy, amit halálnak nevezünk. Ezért hát a magad eszmélkedését így intézzed: ,Ó, ím én halálom órájához értem. Most e halál a támaszom, és általa egyedül a szeretet és irgalom megvilágosult lelkének eszményét követem. Minden eszmélőlénynek, mindahánynak fel az égig, hasznára azon vagyok, hogy a tökéletesen megtisztult kiterjedettséget elérjem.' - Gondolatodban ilyen eszményt támasztva, minden eszmélő hasznára, különösen most igyekezz felismerni a halál fényvilágosságában a Törvénytestet, és annak régiójában a Nagy Bélyegjel gyakorlatának legjobb készségét elnyervén, minden eszmélő hasznára kell cselekedni. Ám ha ezt el nem nyered is, a köztes létet köztes létül ismerve fel és a köztes létbeli páros odaadás Nagy Bélyegjelű testét megjelenítve, ki-ki a megigazulásának fényessége szerint minden eszmélőnek, mindahánynak az ég határáig, hasznára cselekedhet. Az e gondolat feletti komoly eszmélkedéssel fel nem hagyva igyekezz fölidézni bármely meghagyás tapasztalatát, melyet korábban gyakoroltál!" - ezt kell mondani füléhez hajló ajakkal, világos szóval, s egy pillanatra sem hagyva helyt lankadásnak, megvilágítani a tapasztalást.
Mikor aztán a külső lélegzet végleg megszakad, az álomittas ereket meg kell szorítani, s világos szóval ezt kell mondani:
"Szentséges úr! - így, ha tisztelendő mesterről vagy magadnál nagyobb rendű felebarátról van szó. - Ott, ahol te vagy, most megjelent az alap fényvilágossága. Ismerd meg arcát! Igyekezz, kérlek, a tapasztalás csúcsára! Időzz a tapasztalás csúcsán!"
Mindenki mást meg így kell szembesíteni állapotával:
"Ó, nemesi sarj, így és így nevezett, hallgass meg! Most ím a Törvénytest tiszta fényvilágossága megjelent neked. Ismerd meg arcát! Ó, nemesi sarj! A te mostani bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ennek sem anyaga, sem jegye, sem színe, sem bármije velejében nincs, ami készített, csak a legtisztább üresség, ez pedig a Törvénylényegű, Egyetemes Jóság Anya. Ameddig ez a te bölcsességismereted üres, addig nem szakad meg az üresség sem, és önnön bölcsesség-ismereted a legfényesebb és legvilágosabb, nincs akadálya. Ez pedig az ismeret, a Megtisztultan Kiterjedt Egyetemes Jóság. Önnön ismereted veleje sem készült bármiféle anyagból, hanem üres, és önnön bölcsesség-ismereted a legfényesebb és legvilágosabb. Ezek ketten pedig elválaszthatatlanok, s ez a Megtisztultan Kiterjedett Törvényteste. Önnön ismeretedben, ebben a világos és üres, oszthatatlan és nagy fényhalomban nincsen sem halál, sem születés. Ezért a Megtisztultan Kiterjedett Nem Változó Fény ez. Illő, hogy ismerd arcát. Önnön bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ismerd meg benne a megtisztultan kiterjedtség arcát, és önnön ismeretedben önmagad látása az, mely a Megtisztultan Kiterjedett szemlélésébe juttat."
Ezt háromszor vagy hét ízben, tiszta hangon, világosan kell elmondani. Ezzel először a korábbi, mestertől szerzett szembesítésre emlékezik, másodszor az önnön-ismeret mezítelen fényvilágosságával szembesül, harmadszor önnönmagával szembesülvén a Törvénytesttel elválaszthatatlanul egyesül, és megszabadulása bizonyossá lesz. Így lehet az első fényvilágossággal szembesülve megszabadulni.
Ismét: ha valaki az első fényvilágosságot nem tudja megragadni, akkor ismét fényvilágosság támad előtte, a második. Annak is tartama a külső lélegzet megszakadásától alig tart tovább, mint egy evésnyi idő. A jó és rossz tettek a jobb s bal oldali erek közül a megfelelőbe hajtják az életszelet, mely valamely megfelelő kapun távozik, és a tudomás ekkor ragyogó világosságúvá lesz. Azt mondják, ez is evésnyi ideig tart. Ismét az erek jobb vagy rosszabb voltának, a tapasztalat meglétének vagy hiányának megfelelően különböző. Akkor, ahogy a tudatos tudat távozik, az elme nem ismeri fel, hogy meghalt-e vagy sem. A közeliekre, hozzátartozókra ugyanúgy tekint, mint azelőtt, síró hangjukat is hallja. Míg a tettek csalárdságának kegyetlen tüneménye nem támad, és a Holtak Urának ijesztő rémisztése el nem éri, még akkor kell a meghagyást neki átadni, mely kétféle: egyik a tökéletes fokozatúaké, másik a megidéző fokozatúaké. Aki tökéletes fokozatú, azt háromszor kell néven szólítani, és az iménti fényvilágossággal való szembesítést meg kell ismételni. Aki megidéző fokozatú, annak számára, amilyen védistene van, azt az istenséget felidéző verseket és az istenség tüzetes leírását kell felolvasni.
A ZEN MEDITÁCIÓ PSZICHOFIZIOLÓGIÁJA
Bevezetés
A kelet-ázsiai buddhizmus legjelentősebb ágazata a zen. A filozófiájával és történetével foglalkozó tanulmányoknak se szeri, se száma; az „alkalmazott” zenről is bő az irodalom: a festészettől a kalligráfiáig, a haiku-költészettől a nô-drámáig, a zenétől a kerámiáig, a teaszertartástól a virágrendezésig, az építészettől a kertészetig, a szamuráj hadviseléstől a sportig. De a zen meditáció (zazen) pszichológiai és fiziológiai vizsgálata épphogy csak elkezdődött (összefoglaló tanulmányok: K. Sato, 1968; Y. Akishige, 1974), noha minden zen tapasztalatnak ez az elsődleges forrása. A meditáció – kényszerűségből használjuk ezt a szót, mert már meghonosodott a szakirodalomban – nem elmélkedést jelent itt, hanem egyfajta pszichoszomatikus gyakorlatrendszert, pszichoterápiát. Az eddigi kutatómunka jórészét japán tudósok végezték, akik mind a modern technikai eszközökkel, mind a hagyományos zen meditációban jártas kísérleti személyekkel rendelkezhettek. A zen meditáció fiziológiai mutatói olyan egyértelműeknek bizonyultak, olyan pontosan jelzik a meditációs pszichotechnika eredményességét ill. eredménytelenségét, hogy a szubjektív beszámolók ezentúl igazolhatók objektív tudományos elemzéssel.
A vizsgálati eredményeket már csak azért is tanulságos ismerni, mert az utóbbi néhány évben a pszichológia egyik jelentős áramlatává szélesedett a normális ébrenléttől eltérő tudatállapotok kutatása (C. Tart, 1969; L. C. Johnson, 1970,): az alvásé, az elalvás előtti, hipnagógikus és az ébredés előtti, hipnopompikus állapoté, a hipnózisé, a stresszé, a pszichodelikus mámoré, az inger-deprivációé, az autogén tréningé stb. Ezek teljes feltérképezéséhez, összehasonlító tanulmányozásához fontos segítséget nyújthat a zazen vizsgálata. Az eredmények egy részét máris hasznosítja az ún. bio-feedback technika (Biofeedback and Self-Control címen 1970-től évkönyvet ad ki az Aldine-Atherton, Chichago; az eddig megjelent kötetek mindegyikében található anyag a zen meditációról), a pszichoterápia (A. Kondo, 1958; A. Ben-Avi, 1959; E. M. Berger, 1962; D. T. Suzuki, E. Fomm, R. De Martino, 1960; Y. Koga, Y. Akishige, 1968; T. V. Lesh, 1970), a „kísérleti meditáció” (A. J. Deikman, 1963, 1966; E. W. Maupin, 1965; W. Linden, 1973.).
Japán tanulmányutam alatt alkalmam volt megfigyelni, hogy egy tokiói étteremhálózat tulajdonosa minden hónapban más-más vendéglőjének személyzetét vonultatta be egy-egy hétre az egyik legnagyobb szerzetesképző kolostorba „zen tréningre”. Beszélgetésünk alatt kizárólag vallási indítóokokra hivatkozott, de egy elejtett megjegyzéséből kitűnt, hogy a munkaidő-kiesés bőven megtérül a dolgozók tréning-utáni jobb munkavégzése és magatartása révén.
A zen szerzetesek éttrendje is bevonult a köztudatba: Tokiótól Párizsig és New Yorkig az utóbbi években egymás után nyílnak meg zen „makrobiotikus” éttermek, élelmiszerüzletek, ahol a zen kolostorokban rendszeresen fogyasztott barna rizshez – magyar szaknyelven: kargó, szója-termékekhez, sós zöldséghez és zöld teához juthatnak azok, akik ínyencségekkel és túltáplálkozással aláásták egészségüket. (G. Ohsawa, 1969; Zen Cookery, 1966; M. Abehsera, 1968.)
A zazen fogalma
(Az alábbi ismertetés Kojun Noiri zen mester és Daigyo Moriyama zen szerzetes szóbeli instrukcióin alapul. Vö. Zen, 1964; R. Fuller Sasaki, 1960; S. Sekiguchi, 1970; H. Yasutani, 1967; K. Kawashima, Y. Akishige, 1968; T. Deshimaru, 1974.)
A zazen (a. m. zen ülés) önfegyelmezési gyakorlatai három területre bonthatók: a testtartás szabályozására, a légzés szabályozására és a szellemi folyamatok szabályozására.
A testhelyzet nem lehet sem olyan feszült, mint az állás, sem olyan lazított, mint a fekvés, emellett kiegyensúlyozott, hosszas mozdulatlanságra alkalmas tartásnak kell lennie. Ez a jógában is használatos lótusz-ülés (kekkafuza). A jobb lábfejet a bal, a bal lábfejet a jobb combra emelik, hogy az aktívabb jobb végtag alulra kerüljön. A kezek, tenyérrel fölfelé, a hasat érintve a két sarkon nyugszanak, a balkéz félig a jobb tenyéren. A két hüvelykujj – hegyük összeér – lapos kört alkot a tenyerekkel (hokkai join). A könyök nem szorul a csípőhöz, hogy szabadon eshessen le a kar. A has kidülled, a gerinc deréktáji homorulata kifejezettebbé válik, az ejtett vállak kissé hátraszegülnek, a behúzott áll oldja a nyakizmok feszülését és a tarkót, a nyakat, a gerincet egy függőlegesbe hozza. „Egyenesen ülj! Ne hajolj se jobbra, se balra, ne dőlj se előre, se hátra. (Vagyis oldalnézetben) a fül és a váll, (szembenézve) az orr és a köldök legyen egy vonalban.” – írja Dógen (1200-1253) az „Általános javallatok a zen meditációhoz” c. művében. Az üléshez mindig vastag ülőpárnát használnak, mert a gerinc csak így tartható görcsösség nélkül egyenesen, és a térd csak így fekszik le szilárdan a talajra. Az ajkak, a fogak zártak; a nyelv a szájpadláshoz, hegye a felső fogsorhoz tapad. A szemek félig-hunyt héjakkal, anélkül, hogy egy kiválasztott pontra összpontosulnának, letekintenek az egymásba font lábak elé egy méternyire.
A zazen légzésszabályozása (chôsoku) nem hasonlít a hatha jóga légzésgyakorlataira, mindössze egy-két lélegzetvételből áll a zazen kezdetén. A légzésnek a meditáció folyamán minden kényszer nélkül kell lelassulnia, nyugodttá, egyenletessé, ritmusossá válnia. A légzés főként hasi légzés és mindig az orron keresztül történik. Belégzéskor a levegőt nem szívják, hanem a rekeszizom kitágításával hagyják beáramlani. Kilégzéskor annyi levegőt kell eltávolítani a tüdőből, amennyit csak erőltetés nélkül el lehet.
A mindennapi élettevékenységben a figyelem rendszerint megoszlik a környezet és a gondolkodás-képzelet között; tartama is ingadozó: egyik fele „ugrándozik” ingertől-ingerig, a másik fele gondolattól-gondolatig. A meditáció első lépése a figyelmet – ha nem is élesen és tartósan egyetlen tárgyra összpontosítani – legalább megosztottságában rögzíteni. Erre a zen két fő japáni iskolája, a Sôtô és a Rinzai, egyaránt a lélegzet-számlálást (súsokukan) javasolja. (A jelenlegi három zen felekezet híveinek száma 9 millió körül van Japánban, Sôtô: 6,75 millió, Rinzai: 2,1 millió, Obaku: 162 ezer. L. Hírek Japánból, Budapesti Japán Nagykövetség Tájékoztató Szolgálata, 1973-3, 15. l.) A kilégzéseket kell számolni hangtalanul tízig, majd újrakezdeni egytől, s ismét. A figyelem így megoszlik az áramló levegő érzése és a számlálás között, de mégis egyetlen folyamatra irányul, a légzésre, amelyet a számlálás úgy kísér, mint a munkadal a munkavégzést. A figyelem eleinte gyakran elkalandozik, de idővel gátlások épülnek ki a figyelemelvonó ingerek ellen; a gondolatok, az érzelmek zavaró felmerülése is lecsillapodik lassan és a tudatot a légzésről való folytonos tudomás tölti be.
Miután a kezdő meditáló koncentráló-képessége megerősödött, a Rinzai iskolában a koncentráció tárgyául kap egy kôant (eredeti jelentése: közokirat), egy olyan talányos zen mondást vagy anekdotát, amely feltétlenül pszichológiai zsákutcába juttatja, logikailag megoldhatatlan feladat elé állítja. Pl. „Milyen volt a képed szüleid születése előtt?” vagy „Félkézzel nem lehet tapsolni, mégis hogyan szól egyetlen tenyér?” vagy „Egyszer egy ember a fejébe vette, hogy palackban fog libát nevelni. Telt az idő és a liba akkorára nőtt, hogy nem fért ki többé a palack száján. Az ember nem akarta, hogy a libának bántódása essék, de a palackot is sajnálta széttörni. Mit tennél a helyében?” A meditáló eleinte megpróbál ésszerű válaszokat kigondolni, de a mester hajthatatlanul visszautasítja mindegyiket. Az okoskodás végül kimerül, de minél kevesebb a tanítvány mondanivalója, a mester annál inkább követeli, hogy beszéljen. Intenzív meditációs hetek (sesshin) alatt naponta négy-ötször is be kell számolnia a kôan-vizsgálat eredményéről. De a kôan „áthatolhatatlan, mint egy ezüsthegy, egy vasfal”. Megrögzül a tudatban, „mint egy tüzes golyó, amit nem lehet se lenyelni, se kiköpni” – olvassuk a zen irodalomban. Ez az az állapot, amikor a meditáló „eljutott egy száz láb magas pózna tetejére, ahonnan tovább kell ugrania.” Ez az „ugrás” minden eddiginél nagyobb erőfeszítést kíván, s ugyanakkor minden szellemi kapaszkodó elengedését – a kôan is elenyészik -, hogy a meditáló egyszerre csak magára-eszméljen (kenshô), „megvilágosuljon” (satori) – hiszen ő maga a megoldás. „Nem a tudat tartalma változik – mondja C. G. Jung (1969) -, hanem maga a tudat.”
A Sôtô iskola a kôan-vizsgálat (kanna) helyett a csendes illuminációt (mokushô) hirdeti. Nem tartja üdvösnek régi mesterek problémáinak kisajátítását, sem az élet leszűkítését egy-egy kôan-problémára. A megvilágosulás-élmény hajszolása, majd a halványuló tapasztalat fölidézése helyett cél és érdek nélkül (mushotoku), elhullatva testet-lelket (shin-jin-datsuraku), nem gondolva azt sem, hogy nem gondolkodik (hishiryô), csupán ül (shikan-taza). A megvilágosulás nem egyszeri élmény, amely végetvet a zazen gyakorlásának; a mai zazen nem csereeszköz a holnapi satoriért, hanem egyszerre kiindulópont és tetőpont, az eredendő buddhaság manifesztációja – hirdetik. „A megvilágosulás és a gyakorlás egy és ugyanaz” – ismétli újra és újra Dôgen, a Sôtô irányzat alapítója, „Az igaz törvény szemefénye” (Shôbô-genzô) c. művében. A zazen nem különleges élmény keresése, hanem készenlét bármire, legyen az akár különleges, akár mindennapos. A shikan-tazában nincs a meditációnak tárgya – valaminek a figyelemmel kísérése valami mástól elvonná a figyelmet -, gyakorlatilag mégis a légzés és az ülés érzete dominál a tudatban, mert állandó jelenlétük nem kerülheti el a mindenre kitárt, teljes figyelmet. Az ingerek, a gondolatok nem észrevétlenül múlnak el, hanem részvétlenül. A meditáló nem vár és nem ragaszkodik – mondják erről az állapotról -, a gondolatokat nem hessegeti és nem követi: hadd jöjjenek, hadd menjenek. Onda (1967) ezt erőltetésmentes koncentrációként határozza meg. Keizan (1268-1325), a Sôtô negyedik pátriárkája, az „Észrevételek a zen meditációról” (Zazen-yôjin-ki) c. művében a tanításról való elmélkedést a kapu előtti ácsorgáshoz hasonlítja, a zazent pedig a kényelmes otthoni üldögéléshez.
A zazen mellett a zen tréning másik pillére a sanshi-mompô, tanácskérés egy zen mestertől. A kérdés-felelet-váltás (mondô) rendszerint négyszemközt történik (sanzen), de a mester olvasmány-magyarázatait és beszédeit nyilvános „eszme-harc” (hossen) zárja. Ezenkívül számtalan lehetőség adódhat napközben, hogy a mester akár szóval, akár puszta jelenlétével oktasson, hiszen éppúgy kiveszi részét a fizikai munkából, az alamizsna-kéregetésből (takuhatsu), a zazenből és a meditáció utáni járásgyakorlatból (kinhin), mint a többi szerzetes.
(D. T. Suzuki, 1965; K. Sato, 1972; M. Shibata, 1972; A. J. Deikman, 1971. Magyarul is olvashatunk egy japán köztisztviselő zen kolostori élményéről Nacume Szószeki, A kapu c. regényében; Európa, Budapest, 1962. 207-238. l.)
A fizikai munka – „egy munkátlan nap: étlen nap” – mondta egy korai zen mester – felfogható munkaterápiaként, a mester-tanítvány kapcsolat pszichológiai tanácsadásaként, a közösségi élet csoportterápiaként. Dôgen megfogalmazta ezt már a 13. sz.-ban: „Az önfegyelmezés csoportban gyakorlásával eléred az Utat. Olyan ez, mintha csónakba szállnál anélkül, hogy evezni tudnál. Ha rábízod magad egy jó révészre, akár tudsz evezni, akár nem, eljutsz a túlsó partra. Kövess hát egy jó tanítómestert és csoportban gyakorolj.” De most szorítkozzunk az ülő zen meditációval kapcsolatos vizsgálatok összefoglalására.
A testhelyzet
Ikegami (1968) három ülésmódot hasonlított össze: a zen meditációban használt fél ill. teljes lótuszülést (hankafuza ill. kekkafuza), a sarkon-ülést (seiza) és a „törökülést” (agura). Ez az utóbbi kettő használatos leginkább a gyékénypadlójú japán lakásban, ahol lapos párna szolgál szék helyett. Ikegami statikailag a kekkafuzát találta a legstabilabb üléstípusnak, mert a két térd és az ülep alkotta háromszög majdnem egyenlő oldalú.
Minél közelebb esik a ténylegesen mért súlypont a mértani súlyponthoz és minél csekélyebb az ingadozása, annál stabilabbnak tekinthető egy ülésmód. Ikegami három csoport súlypont-fluktuációját vizsgálta: középiskolásokét, zen meditációban járatlan felnőttekét és zen mesterekét. Úgy találta, hogy az ülés stabilitása nő a korral, a középiskolások súlypontja a felnőttekénél jobban ingadozott, mert kevésbé szoktak hozzá egy azonos testhelyzet hosszabb ideig való fenntartásához. De az ülésben való jártasság mégsem függ össze szükségképpen a súlypont-ingadozással, mert a zen mestereknél a súlypont nemcsak hankafuzában – amelyben jártasabbak – fluktuált kevésbé, mint a zazenben gyakorlatlan felnőtteké, hanem az agurában és seizában is, amelyekben mindkét csoport éppolyan járatos. Emellett a zazenben járatlan felnőttek fluktuációja éppen a hankafuzában volt a három ülés közül a legkisebb. Nyilvánvalóan az ülésmód stabilitása döntőbb a jártasságnál.
Bármennyire lényeges is a helyes ülésmód, Suzuki (1966) kísérletei azt bizonyítják, hogy a zazenben a szellemi beállítottság fontosabb a testhelyzetnél. Mutatónak véve az agy alfa-tevékenységének növekedését (l. alább), lótusz-ülésben, széken-ülésben és fekvésben vizsgálta az agy bioáramait zen meditálás nélkül és meditálással. Kiderült, hogy megfelelő szellemi beállítottság nélkül a lótusz-ülésben sem növekszik az alfa-tevékenység, de megfelelő szellemi beállítottsággal nemcsak lótusz-ülésben, hanem széken ülve és fekvésben is észlelhető növekedés. (Vö. T. Yamaoka, 1968.)
A légzés és az anyagcsere
Sugi és Akutsu (1968, 1974) vizsgálatai azt mutatják, hogy a zazen kezdetén, az első 2-3 perc elteltével a percenkénti légzésszám 2-4-re gyérül, s a meditáció teljes 35-45 perces időtartama alatt konstans marad; a zazen befejezés után pedig 1-2 perc alatt normalizálódik, tehát a lassú légzést nem követi kompenzáló mechanizmus. Ugyanakkor a légzés nemcsak ritkább, de mélyebb is lesz, a vitálkapacitás a nyugalmi 450-550 kcm-ről 800-1300 kcm-re tágul, (egyes „veterán” meditálóknál 2000 kcm-nél is többre), és mindvégig konstans marad. Az alacsonyabb légzésszámot azonban nem ellensúlyozza a mélyebb légzés, s így a légzési perctérfogat 20%-kal kisebb a nyugalmi szintnél. A oxigénfogyasztás is 20-30%-kal csökken; minél tapasztaltabb egy meditáló, annál gyorsabban és annál alacsonyabbra. Tapasztalt meditálóknál a légzési hányados nem változik meg a zazen alatt, mert a termelt CO2 mennyisége is arányosan mérséklődik. A zazenben észlelt anyagcsere mindössze 80-85%-a („veteránoknál” 65-70%-a, Sugi, 1969.) a teljes fizikai és pszichés nyugalomban mért alapanyagcserének.
Csupán a légzésszám ritkulása nem magyarázza meg az oxigénfogyasztás csökkenését, hiszen meditációban járatlan kísérleti személyek akár növelik, akár csökkentik légzésvételeik számát, az O2 fogyasztás mindkét esetben emelkedik. Emellett a zazennél az izmok tónusa – bár egy tapasztalt zen mesternél fele-harmada egy zazenben járatlan személynek – nyilván fokozottabb, mint az alapanyagcserénél, tehát a szervezetnek több energiát kellene felhasználnia. Sugi és Akutsu úgy véli, hogy a zazen az agy energiaszükségletét csökkenti jelentős mértékben.
A ki- és belégzés időaránya 2:1 („veteránoknál” 3:1), a bordák mozgásából adódó mellkasi és a rekeszizom mozgású hasi légzés viszonya pedig, amely pihenésben 1:3; 2:3; a zazenben 1:5. Tehát a kilégzés jóval hosszabb a belégzésnél és a hasi légzés van túlsúlyban, amely emocionálisan kiegyensúlyozott állapotra utal. (H. Matsumoto, 1968.)
A meditáció folyamán a tejsav-szint 100 kcm vérben 11,4 mg-ról 8-mg-ra csökken, sőt a meditáció befejeztével tovább esik 7,3 mg-ra. Ezt a jelentős és meredek csökkenést nem okozhatja csupán a viszonylagos izomrelaxáció, mert a meditáció kezdetén elért alacsony izomtónus alig változik már a meditáció későbbi stádiumaiban. Kísérletek mutatják, hogy hiába növeljük a relaxáció idejét, meditálás nélkül így nem csökkenthető a tejsav-szint 10,25 mg alá. ( J. Renaud, 1973.)
A sejtek az életfolyamataikhoz szükséges energiát általában az aerobiózis, a tápanyagok oxidációja útján nyerik, ami oxigénfogyasztással és széndioxidtermeléssel jár. De a sejtanyagcserében anaerob lebontó folyamatok is résztvesznek, ilyenkor a lebontás oxigéngáz részvétele nélkül megy végbe, ami tejsavképződést eredményez. Az aerobiózis-anaerobiózis arányát a szervezet metabolizmusában a vér tejsav-koncentrációja mutatja. Minél magasabb a tejsavszint, annál inkább eltolódott az anyagcsere az anaerobiózis irányába. A meditáció tehát a metabolizmus mérlegét az aerobiózis felé billenti, s ezt nem egyszerűen az izomtónus csökkentésével éri el, hanem az ideg- és hormonrendszer útján magának a metabolizmusnak a szabályozásával. Ez az energiagazdálkodás szempontjából előnyös, mert az aerob anyagcsere energiatermelése sokkal nagyobb hatásfokú, mint az anaerob folyamatoké, amelyek a tápanyagban felhalmazott kémiai energiának csak elenyésző részét képesek a sejtek számára használható állapotba hozni. Az aerobiózis másik jelentősége terápiai. Az idegesség és az agresszivitás ugyanis az anaerobiózis, pontosabban a tejsav és a cirkuláló noradrenalin mértékétől függ. Minden idegességi roham vagy agresszív kitörés növeli a szintjüket, hogy aztán ez a szintnövekedés még fokozottabb idegességet és agresszivitást keltsen. Eddig nem sikerült sem gyógyszerekkel, sem reflexek kiépítésével az anyagcserét aerob irányba tartósan befolyásolni, pedig ez a szívbetegségek és a rák megelőzésében és gyógyításában is fontos szerepet játszhatna.
Agyi elektromos működés
Zern mesterek zazen alatt regisztrált EEG görbéjén Kasamatsu és Hirai (1963, 1966. Vö. B. K. Anand, G. S. Chhina, B. Singh, 1961; D. Miike, 1968.) négy fokozatot különböztet meg (I-IV). Vizsgálataikban 50 másodperccel a zazen kezdete után az EEG folyamatos alfaritmust mutatott a nyitott szemek ellenére (I.), majd a meditáció további mélyülésekor az alfa amplitudója 40-50 mV-ról 70-100 mV-ra emelkedett (II.), a frekvencia pedig 11-12 sec-ról 6-7 sec-ra csökkent (III.), s 30 perc után tartósan átváltott ritmikus thétára (IV). Az alfa-tevékenység nem korlátozódott az agykéreg hátsó területeire, hanem az egész agyon észlelhető volt, s a meditáció után is fönnmaradt néhány percig. Szoros összefüggést mutatott az agyi elektromos működés fokozata, egy tapasztalt zen mester rangsorolása, valamint a zazen gyakorlásával eltöltött évek száma.
A viszonylag szabályos alfa-hullámsorozat a felnőtt ember agysejtjeinek működésére jellemző nyugalomban, csendes, ingerszegény környezetben, csukott szemek mellett, általában rövid ideig, legkifejezettebben az occipitális lebeny felett. A szemek kinyitása, különböző ingerek vagy élénk gondolkodás gátolja az alfa-ritmust, s ilyenkor szapora, szabálytalan, kis amplitudójú aktivitás helyettesíti. Az alfa-ritmus a nyugalom, a théta pedig általában az alvás és az ébrenlét közötti átmeneti állapot jelzője.
A zazen nemcsak az agykérgi izgalom csillapítására (mozdulatlanság, szótlanság, gondolatmentesség), hanem biznyos szinten tartására (egyenes ülés, nyitott szem, összpontosított figyelem) is törekszik. Miután Kasamatsu és Hirai összehasonlította a zazennel rokon tudatállapotok feltételeit és EEG-it, arra a meggyőződésre jutott, hogy a zazen „speciális tudatállapot, amelyben a kortikális excitáció alacsonyabb szintű, mint a közönséges ébrenlétben, de nem olyan alacsony, mint az alvásban, ugyanakkor a külső és a belső stimulusok pontosan percipiálódnak, folytonos fogékonysággal.” Ezt a „pontos percepciót” és „folyamatos fogékonyságot” világítják meg ugyanennek a két japán tudósnak az alfa-gátlással és -habituációval kapcsolatos kísérletei.
Meditációban gyakorlatlan kísérleti személyek alfa-ritmusát egy csattanó hanginger (click) általában 7 vagy több mp-ig megszakította, az alfa-tevékenység gátlás alá került. Zen mestereknél csak 2 mp-es alfa-gátlást mutatott az elektrográfiás elemzés, tehát pontosabban tükrözték az aktuális környezetet, szinte csak addig tartott a reakció, ameddig maga az inger. Ha a stimulust 15 mp-es intervallumok közbeiktatásával sorozatban ismételték, öt percen át hússzor, a meditációs gyakorlattal nem rendelkező személyeknél fokozatosan csökkent és az ötödik hangingerre teljesen megszűnt az alfa-gátlás. Ez a habituáció, az ingerhez való hozzászokás mindaddig tartott, amíg a hangingerek szabályos és gyakori időközökben, azonos erősséggel követték egymást. Zen mestereknél azonban nem következett be habituáció és az alfa-gátlás időtartama konstans 2 mp volt, éppúgy az első, mint az utolsó ingernél. Kasamatsunak és Hirainak „egy zen mester úgy írta le ezt a tudatállapotot, hogy minden embert meglát ugyan az utcán, de nem néz utánuk emocionális kíváncsisággal.”
Az eddigi vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a zen meditáció elmélyülésekor bekövetkező fiziológiai változások szabályszerűek és pontosan meghatározhatóak. Hart (1971) szerint ilyen egyértelmű fiziológiai mutatói – az alvást és a szélsőséges stresszt kivéve – nincsenek más pszichológiai állapotnak. Egyes fiziológiai mutatók az alvásnál is alacsonyabb pszichotónust jeleznek, mások a normális ébrenlétnél is fokozottabb éberséget, tehát a zen meditációs tudatállapot nem képzelhető el valahol a kettő közötti kontinuitásban.
Japán tudósok az agykérgi izgalom csillapodásáról, ugyanakkor az agytörzsi vegetatív működés fokozódásáról beszélnek. (L. Y. Akishige, A. Onda, A. Kasamatsu és T. Hirai, Y. Sugi és K. Akutsu idézett tanulmányait.)
Még átfogóbb, még alaposabb vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy a puszta hipotéziseken túlléphessünk.
A kelet-ázsiai buddhizmus legjelentősebb ágazata a zen. A filozófiájával és történetével foglalkozó tanulmányoknak se szeri, se száma; az „alkalmazott” zenről is bő az irodalom: a festészettől a kalligráfiáig, a haiku-költészettől a nô-drámáig, a zenétől a kerámiáig, a teaszertartástól a virágrendezésig, az építészettől a kertészetig, a szamuráj hadviseléstől a sportig. De a zen meditáció (zazen) pszichológiai és fiziológiai vizsgálata épphogy csak elkezdődött (összefoglaló tanulmányok: K. Sato, 1968; Y. Akishige, 1974), noha minden zen tapasztalatnak ez az elsődleges forrása. A meditáció – kényszerűségből használjuk ezt a szót, mert már meghonosodott a szakirodalomban – nem elmélkedést jelent itt, hanem egyfajta pszichoszomatikus gyakorlatrendszert, pszichoterápiát. Az eddigi kutatómunka jórészét japán tudósok végezték, akik mind a modern technikai eszközökkel, mind a hagyományos zen meditációban jártas kísérleti személyekkel rendelkezhettek. A zen meditáció fiziológiai mutatói olyan egyértelműeknek bizonyultak, olyan pontosan jelzik a meditációs pszichotechnika eredményességét ill. eredménytelenségét, hogy a szubjektív beszámolók ezentúl igazolhatók objektív tudományos elemzéssel.
A vizsgálati eredményeket már csak azért is tanulságos ismerni, mert az utóbbi néhány évben a pszichológia egyik jelentős áramlatává szélesedett a normális ébrenléttől eltérő tudatállapotok kutatása (C. Tart, 1969; L. C. Johnson, 1970,): az alvásé, az elalvás előtti, hipnagógikus és az ébredés előtti, hipnopompikus állapoté, a hipnózisé, a stresszé, a pszichodelikus mámoré, az inger-deprivációé, az autogén tréningé stb. Ezek teljes feltérképezéséhez, összehasonlító tanulmányozásához fontos segítséget nyújthat a zazen vizsgálata. Az eredmények egy részét máris hasznosítja az ún. bio-feedback technika (Biofeedback and Self-Control címen 1970-től évkönyvet ad ki az Aldine-Atherton, Chichago; az eddig megjelent kötetek mindegyikében található anyag a zen meditációról), a pszichoterápia (A. Kondo, 1958; A. Ben-Avi, 1959; E. M. Berger, 1962; D. T. Suzuki, E. Fomm, R. De Martino, 1960; Y. Koga, Y. Akishige, 1968; T. V. Lesh, 1970), a „kísérleti meditáció” (A. J. Deikman, 1963, 1966; E. W. Maupin, 1965; W. Linden, 1973.).
Japán tanulmányutam alatt alkalmam volt megfigyelni, hogy egy tokiói étteremhálózat tulajdonosa minden hónapban más-más vendéglőjének személyzetét vonultatta be egy-egy hétre az egyik legnagyobb szerzetesképző kolostorba „zen tréningre”. Beszélgetésünk alatt kizárólag vallási indítóokokra hivatkozott, de egy elejtett megjegyzéséből kitűnt, hogy a munkaidő-kiesés bőven megtérül a dolgozók tréning-utáni jobb munkavégzése és magatartása révén.
A zen szerzetesek éttrendje is bevonult a köztudatba: Tokiótól Párizsig és New Yorkig az utóbbi években egymás után nyílnak meg zen „makrobiotikus” éttermek, élelmiszerüzletek, ahol a zen kolostorokban rendszeresen fogyasztott barna rizshez – magyar szaknyelven: kargó, szója-termékekhez, sós zöldséghez és zöld teához juthatnak azok, akik ínyencségekkel és túltáplálkozással aláásták egészségüket. (G. Ohsawa, 1969; Zen Cookery, 1966; M. Abehsera, 1968.)
A zazen fogalma
(Az alábbi ismertetés Kojun Noiri zen mester és Daigyo Moriyama zen szerzetes szóbeli instrukcióin alapul. Vö. Zen, 1964; R. Fuller Sasaki, 1960; S. Sekiguchi, 1970; H. Yasutani, 1967; K. Kawashima, Y. Akishige, 1968; T. Deshimaru, 1974.)
A zazen (a. m. zen ülés) önfegyelmezési gyakorlatai három területre bonthatók: a testtartás szabályozására, a légzés szabályozására és a szellemi folyamatok szabályozására.
A testhelyzet nem lehet sem olyan feszült, mint az állás, sem olyan lazított, mint a fekvés, emellett kiegyensúlyozott, hosszas mozdulatlanságra alkalmas tartásnak kell lennie. Ez a jógában is használatos lótusz-ülés (kekkafuza). A jobb lábfejet a bal, a bal lábfejet a jobb combra emelik, hogy az aktívabb jobb végtag alulra kerüljön. A kezek, tenyérrel fölfelé, a hasat érintve a két sarkon nyugszanak, a balkéz félig a jobb tenyéren. A két hüvelykujj – hegyük összeér – lapos kört alkot a tenyerekkel (hokkai join). A könyök nem szorul a csípőhöz, hogy szabadon eshessen le a kar. A has kidülled, a gerinc deréktáji homorulata kifejezettebbé válik, az ejtett vállak kissé hátraszegülnek, a behúzott áll oldja a nyakizmok feszülését és a tarkót, a nyakat, a gerincet egy függőlegesbe hozza. „Egyenesen ülj! Ne hajolj se jobbra, se balra, ne dőlj se előre, se hátra. (Vagyis oldalnézetben) a fül és a váll, (szembenézve) az orr és a köldök legyen egy vonalban.” – írja Dógen (1200-1253) az „Általános javallatok a zen meditációhoz” c. művében. Az üléshez mindig vastag ülőpárnát használnak, mert a gerinc csak így tartható görcsösség nélkül egyenesen, és a térd csak így fekszik le szilárdan a talajra. Az ajkak, a fogak zártak; a nyelv a szájpadláshoz, hegye a felső fogsorhoz tapad. A szemek félig-hunyt héjakkal, anélkül, hogy egy kiválasztott pontra összpontosulnának, letekintenek az egymásba font lábak elé egy méternyire.
A zazen légzésszabályozása (chôsoku) nem hasonlít a hatha jóga légzésgyakorlataira, mindössze egy-két lélegzetvételből áll a zazen kezdetén. A légzésnek a meditáció folyamán minden kényszer nélkül kell lelassulnia, nyugodttá, egyenletessé, ritmusossá válnia. A légzés főként hasi légzés és mindig az orron keresztül történik. Belégzéskor a levegőt nem szívják, hanem a rekeszizom kitágításával hagyják beáramlani. Kilégzéskor annyi levegőt kell eltávolítani a tüdőből, amennyit csak erőltetés nélkül el lehet.
A mindennapi élettevékenységben a figyelem rendszerint megoszlik a környezet és a gondolkodás-képzelet között; tartama is ingadozó: egyik fele „ugrándozik” ingertől-ingerig, a másik fele gondolattól-gondolatig. A meditáció első lépése a figyelmet – ha nem is élesen és tartósan egyetlen tárgyra összpontosítani – legalább megosztottságában rögzíteni. Erre a zen két fő japáni iskolája, a Sôtô és a Rinzai, egyaránt a lélegzet-számlálást (súsokukan) javasolja. (A jelenlegi három zen felekezet híveinek száma 9 millió körül van Japánban, Sôtô: 6,75 millió, Rinzai: 2,1 millió, Obaku: 162 ezer. L. Hírek Japánból, Budapesti Japán Nagykövetség Tájékoztató Szolgálata, 1973-3, 15. l.) A kilégzéseket kell számolni hangtalanul tízig, majd újrakezdeni egytől, s ismét. A figyelem így megoszlik az áramló levegő érzése és a számlálás között, de mégis egyetlen folyamatra irányul, a légzésre, amelyet a számlálás úgy kísér, mint a munkadal a munkavégzést. A figyelem eleinte gyakran elkalandozik, de idővel gátlások épülnek ki a figyelemelvonó ingerek ellen; a gondolatok, az érzelmek zavaró felmerülése is lecsillapodik lassan és a tudatot a légzésről való folytonos tudomás tölti be.
Miután a kezdő meditáló koncentráló-képessége megerősödött, a Rinzai iskolában a koncentráció tárgyául kap egy kôant (eredeti jelentése: közokirat), egy olyan talányos zen mondást vagy anekdotát, amely feltétlenül pszichológiai zsákutcába juttatja, logikailag megoldhatatlan feladat elé állítja. Pl. „Milyen volt a képed szüleid születése előtt?” vagy „Félkézzel nem lehet tapsolni, mégis hogyan szól egyetlen tenyér?” vagy „Egyszer egy ember a fejébe vette, hogy palackban fog libát nevelni. Telt az idő és a liba akkorára nőtt, hogy nem fért ki többé a palack száján. Az ember nem akarta, hogy a libának bántódása essék, de a palackot is sajnálta széttörni. Mit tennél a helyében?” A meditáló eleinte megpróbál ésszerű válaszokat kigondolni, de a mester hajthatatlanul visszautasítja mindegyiket. Az okoskodás végül kimerül, de minél kevesebb a tanítvány mondanivalója, a mester annál inkább követeli, hogy beszéljen. Intenzív meditációs hetek (sesshin) alatt naponta négy-ötször is be kell számolnia a kôan-vizsgálat eredményéről. De a kôan „áthatolhatatlan, mint egy ezüsthegy, egy vasfal”. Megrögzül a tudatban, „mint egy tüzes golyó, amit nem lehet se lenyelni, se kiköpni” – olvassuk a zen irodalomban. Ez az az állapot, amikor a meditáló „eljutott egy száz láb magas pózna tetejére, ahonnan tovább kell ugrania.” Ez az „ugrás” minden eddiginél nagyobb erőfeszítést kíván, s ugyanakkor minden szellemi kapaszkodó elengedését – a kôan is elenyészik -, hogy a meditáló egyszerre csak magára-eszméljen (kenshô), „megvilágosuljon” (satori) – hiszen ő maga a megoldás. „Nem a tudat tartalma változik – mondja C. G. Jung (1969) -, hanem maga a tudat.”
A Sôtô iskola a kôan-vizsgálat (kanna) helyett a csendes illuminációt (mokushô) hirdeti. Nem tartja üdvösnek régi mesterek problémáinak kisajátítását, sem az élet leszűkítését egy-egy kôan-problémára. A megvilágosulás-élmény hajszolása, majd a halványuló tapasztalat fölidézése helyett cél és érdek nélkül (mushotoku), elhullatva testet-lelket (shin-jin-datsuraku), nem gondolva azt sem, hogy nem gondolkodik (hishiryô), csupán ül (shikan-taza). A megvilágosulás nem egyszeri élmény, amely végetvet a zazen gyakorlásának; a mai zazen nem csereeszköz a holnapi satoriért, hanem egyszerre kiindulópont és tetőpont, az eredendő buddhaság manifesztációja – hirdetik. „A megvilágosulás és a gyakorlás egy és ugyanaz” – ismétli újra és újra Dôgen, a Sôtô irányzat alapítója, „Az igaz törvény szemefénye” (Shôbô-genzô) c. művében. A zazen nem különleges élmény keresése, hanem készenlét bármire, legyen az akár különleges, akár mindennapos. A shikan-tazában nincs a meditációnak tárgya – valaminek a figyelemmel kísérése valami mástól elvonná a figyelmet -, gyakorlatilag mégis a légzés és az ülés érzete dominál a tudatban, mert állandó jelenlétük nem kerülheti el a mindenre kitárt, teljes figyelmet. Az ingerek, a gondolatok nem észrevétlenül múlnak el, hanem részvétlenül. A meditáló nem vár és nem ragaszkodik – mondják erről az állapotról -, a gondolatokat nem hessegeti és nem követi: hadd jöjjenek, hadd menjenek. Onda (1967) ezt erőltetésmentes koncentrációként határozza meg. Keizan (1268-1325), a Sôtô negyedik pátriárkája, az „Észrevételek a zen meditációról” (Zazen-yôjin-ki) c. művében a tanításról való elmélkedést a kapu előtti ácsorgáshoz hasonlítja, a zazent pedig a kényelmes otthoni üldögéléshez.
A zazen mellett a zen tréning másik pillére a sanshi-mompô, tanácskérés egy zen mestertől. A kérdés-felelet-váltás (mondô) rendszerint négyszemközt történik (sanzen), de a mester olvasmány-magyarázatait és beszédeit nyilvános „eszme-harc” (hossen) zárja. Ezenkívül számtalan lehetőség adódhat napközben, hogy a mester akár szóval, akár puszta jelenlétével oktasson, hiszen éppúgy kiveszi részét a fizikai munkából, az alamizsna-kéregetésből (takuhatsu), a zazenből és a meditáció utáni járásgyakorlatból (kinhin), mint a többi szerzetes.
(D. T. Suzuki, 1965; K. Sato, 1972; M. Shibata, 1972; A. J. Deikman, 1971. Magyarul is olvashatunk egy japán köztisztviselő zen kolostori élményéről Nacume Szószeki, A kapu c. regényében; Európa, Budapest, 1962. 207-238. l.)
A fizikai munka – „egy munkátlan nap: étlen nap” – mondta egy korai zen mester – felfogható munkaterápiaként, a mester-tanítvány kapcsolat pszichológiai tanácsadásaként, a közösségi élet csoportterápiaként. Dôgen megfogalmazta ezt már a 13. sz.-ban: „Az önfegyelmezés csoportban gyakorlásával eléred az Utat. Olyan ez, mintha csónakba szállnál anélkül, hogy evezni tudnál. Ha rábízod magad egy jó révészre, akár tudsz evezni, akár nem, eljutsz a túlsó partra. Kövess hát egy jó tanítómestert és csoportban gyakorolj.” De most szorítkozzunk az ülő zen meditációval kapcsolatos vizsgálatok összefoglalására.
A testhelyzet
Ikegami (1968) három ülésmódot hasonlított össze: a zen meditációban használt fél ill. teljes lótuszülést (hankafuza ill. kekkafuza), a sarkon-ülést (seiza) és a „törökülést” (agura). Ez az utóbbi kettő használatos leginkább a gyékénypadlójú japán lakásban, ahol lapos párna szolgál szék helyett. Ikegami statikailag a kekkafuzát találta a legstabilabb üléstípusnak, mert a két térd és az ülep alkotta háromszög majdnem egyenlő oldalú.
Minél közelebb esik a ténylegesen mért súlypont a mértani súlyponthoz és minél csekélyebb az ingadozása, annál stabilabbnak tekinthető egy ülésmód. Ikegami három csoport súlypont-fluktuációját vizsgálta: középiskolásokét, zen meditációban járatlan felnőttekét és zen mesterekét. Úgy találta, hogy az ülés stabilitása nő a korral, a középiskolások súlypontja a felnőttekénél jobban ingadozott, mert kevésbé szoktak hozzá egy azonos testhelyzet hosszabb ideig való fenntartásához. De az ülésben való jártasság mégsem függ össze szükségképpen a súlypont-ingadozással, mert a zen mestereknél a súlypont nemcsak hankafuzában – amelyben jártasabbak – fluktuált kevésbé, mint a zazenben gyakorlatlan felnőtteké, hanem az agurában és seizában is, amelyekben mindkét csoport éppolyan járatos. Emellett a zazenben járatlan felnőttek fluktuációja éppen a hankafuzában volt a három ülés közül a legkisebb. Nyilvánvalóan az ülésmód stabilitása döntőbb a jártasságnál.
Bármennyire lényeges is a helyes ülésmód, Suzuki (1966) kísérletei azt bizonyítják, hogy a zazenben a szellemi beállítottság fontosabb a testhelyzetnél. Mutatónak véve az agy alfa-tevékenységének növekedését (l. alább), lótusz-ülésben, széken-ülésben és fekvésben vizsgálta az agy bioáramait zen meditálás nélkül és meditálással. Kiderült, hogy megfelelő szellemi beállítottság nélkül a lótusz-ülésben sem növekszik az alfa-tevékenység, de megfelelő szellemi beállítottsággal nemcsak lótusz-ülésben, hanem széken ülve és fekvésben is észlelhető növekedés. (Vö. T. Yamaoka, 1968.)
A légzés és az anyagcsere
Sugi és Akutsu (1968, 1974) vizsgálatai azt mutatják, hogy a zazen kezdetén, az első 2-3 perc elteltével a percenkénti légzésszám 2-4-re gyérül, s a meditáció teljes 35-45 perces időtartama alatt konstans marad; a zazen befejezés után pedig 1-2 perc alatt normalizálódik, tehát a lassú légzést nem követi kompenzáló mechanizmus. Ugyanakkor a légzés nemcsak ritkább, de mélyebb is lesz, a vitálkapacitás a nyugalmi 450-550 kcm-ről 800-1300 kcm-re tágul, (egyes „veterán” meditálóknál 2000 kcm-nél is többre), és mindvégig konstans marad. Az alacsonyabb légzésszámot azonban nem ellensúlyozza a mélyebb légzés, s így a légzési perctérfogat 20%-kal kisebb a nyugalmi szintnél. A oxigénfogyasztás is 20-30%-kal csökken; minél tapasztaltabb egy meditáló, annál gyorsabban és annál alacsonyabbra. Tapasztalt meditálóknál a légzési hányados nem változik meg a zazen alatt, mert a termelt CO2 mennyisége is arányosan mérséklődik. A zazenben észlelt anyagcsere mindössze 80-85%-a („veteránoknál” 65-70%-a, Sugi, 1969.) a teljes fizikai és pszichés nyugalomban mért alapanyagcserének.
Csupán a légzésszám ritkulása nem magyarázza meg az oxigénfogyasztás csökkenését, hiszen meditációban járatlan kísérleti személyek akár növelik, akár csökkentik légzésvételeik számát, az O2 fogyasztás mindkét esetben emelkedik. Emellett a zazennél az izmok tónusa – bár egy tapasztalt zen mesternél fele-harmada egy zazenben járatlan személynek – nyilván fokozottabb, mint az alapanyagcserénél, tehát a szervezetnek több energiát kellene felhasználnia. Sugi és Akutsu úgy véli, hogy a zazen az agy energiaszükségletét csökkenti jelentős mértékben.
A ki- és belégzés időaránya 2:1 („veteránoknál” 3:1), a bordák mozgásából adódó mellkasi és a rekeszizom mozgású hasi légzés viszonya pedig, amely pihenésben 1:3; 2:3; a zazenben 1:5. Tehát a kilégzés jóval hosszabb a belégzésnél és a hasi légzés van túlsúlyban, amely emocionálisan kiegyensúlyozott állapotra utal. (H. Matsumoto, 1968.)
A meditáció folyamán a tejsav-szint 100 kcm vérben 11,4 mg-ról 8-mg-ra csökken, sőt a meditáció befejeztével tovább esik 7,3 mg-ra. Ezt a jelentős és meredek csökkenést nem okozhatja csupán a viszonylagos izomrelaxáció, mert a meditáció kezdetén elért alacsony izomtónus alig változik már a meditáció későbbi stádiumaiban. Kísérletek mutatják, hogy hiába növeljük a relaxáció idejét, meditálás nélkül így nem csökkenthető a tejsav-szint 10,25 mg alá. ( J. Renaud, 1973.)
A sejtek az életfolyamataikhoz szükséges energiát általában az aerobiózis, a tápanyagok oxidációja útján nyerik, ami oxigénfogyasztással és széndioxidtermeléssel jár. De a sejtanyagcserében anaerob lebontó folyamatok is résztvesznek, ilyenkor a lebontás oxigéngáz részvétele nélkül megy végbe, ami tejsavképződést eredményez. Az aerobiózis-anaerobiózis arányát a szervezet metabolizmusában a vér tejsav-koncentrációja mutatja. Minél magasabb a tejsavszint, annál inkább eltolódott az anyagcsere az anaerobiózis irányába. A meditáció tehát a metabolizmus mérlegét az aerobiózis felé billenti, s ezt nem egyszerűen az izomtónus csökkentésével éri el, hanem az ideg- és hormonrendszer útján magának a metabolizmusnak a szabályozásával. Ez az energiagazdálkodás szempontjából előnyös, mert az aerob anyagcsere energiatermelése sokkal nagyobb hatásfokú, mint az anaerob folyamatoké, amelyek a tápanyagban felhalmazott kémiai energiának csak elenyésző részét képesek a sejtek számára használható állapotba hozni. Az aerobiózis másik jelentősége terápiai. Az idegesség és az agresszivitás ugyanis az anaerobiózis, pontosabban a tejsav és a cirkuláló noradrenalin mértékétől függ. Minden idegességi roham vagy agresszív kitörés növeli a szintjüket, hogy aztán ez a szintnövekedés még fokozottabb idegességet és agresszivitást keltsen. Eddig nem sikerült sem gyógyszerekkel, sem reflexek kiépítésével az anyagcserét aerob irányba tartósan befolyásolni, pedig ez a szívbetegségek és a rák megelőzésében és gyógyításában is fontos szerepet játszhatna.
Agyi elektromos működés
Zern mesterek zazen alatt regisztrált EEG görbéjén Kasamatsu és Hirai (1963, 1966. Vö. B. K. Anand, G. S. Chhina, B. Singh, 1961; D. Miike, 1968.) négy fokozatot különböztet meg (I-IV). Vizsgálataikban 50 másodperccel a zazen kezdete után az EEG folyamatos alfaritmust mutatott a nyitott szemek ellenére (I.), majd a meditáció további mélyülésekor az alfa amplitudója 40-50 mV-ról 70-100 mV-ra emelkedett (II.), a frekvencia pedig 11-12 sec-ról 6-7 sec-ra csökkent (III.), s 30 perc után tartósan átváltott ritmikus thétára (IV). Az alfa-tevékenység nem korlátozódott az agykéreg hátsó területeire, hanem az egész agyon észlelhető volt, s a meditáció után is fönnmaradt néhány percig. Szoros összefüggést mutatott az agyi elektromos működés fokozata, egy tapasztalt zen mester rangsorolása, valamint a zazen gyakorlásával eltöltött évek száma.
A viszonylag szabályos alfa-hullámsorozat a felnőtt ember agysejtjeinek működésére jellemző nyugalomban, csendes, ingerszegény környezetben, csukott szemek mellett, általában rövid ideig, legkifejezettebben az occipitális lebeny felett. A szemek kinyitása, különböző ingerek vagy élénk gondolkodás gátolja az alfa-ritmust, s ilyenkor szapora, szabálytalan, kis amplitudójú aktivitás helyettesíti. Az alfa-ritmus a nyugalom, a théta pedig általában az alvás és az ébrenlét közötti átmeneti állapot jelzője.
A zazen nemcsak az agykérgi izgalom csillapítására (mozdulatlanság, szótlanság, gondolatmentesség), hanem biznyos szinten tartására (egyenes ülés, nyitott szem, összpontosított figyelem) is törekszik. Miután Kasamatsu és Hirai összehasonlította a zazennel rokon tudatállapotok feltételeit és EEG-it, arra a meggyőződésre jutott, hogy a zazen „speciális tudatállapot, amelyben a kortikális excitáció alacsonyabb szintű, mint a közönséges ébrenlétben, de nem olyan alacsony, mint az alvásban, ugyanakkor a külső és a belső stimulusok pontosan percipiálódnak, folytonos fogékonysággal.” Ezt a „pontos percepciót” és „folyamatos fogékonyságot” világítják meg ugyanennek a két japán tudósnak az alfa-gátlással és -habituációval kapcsolatos kísérletei.
Meditációban gyakorlatlan kísérleti személyek alfa-ritmusát egy csattanó hanginger (click) általában 7 vagy több mp-ig megszakította, az alfa-tevékenység gátlás alá került. Zen mestereknél csak 2 mp-es alfa-gátlást mutatott az elektrográfiás elemzés, tehát pontosabban tükrözték az aktuális környezetet, szinte csak addig tartott a reakció, ameddig maga az inger. Ha a stimulust 15 mp-es intervallumok közbeiktatásával sorozatban ismételték, öt percen át hússzor, a meditációs gyakorlattal nem rendelkező személyeknél fokozatosan csökkent és az ötödik hangingerre teljesen megszűnt az alfa-gátlás. Ez a habituáció, az ingerhez való hozzászokás mindaddig tartott, amíg a hangingerek szabályos és gyakori időközökben, azonos erősséggel követték egymást. Zen mestereknél azonban nem következett be habituáció és az alfa-gátlás időtartama konstans 2 mp volt, éppúgy az első, mint az utolsó ingernél. Kasamatsunak és Hirainak „egy zen mester úgy írta le ezt a tudatállapotot, hogy minden embert meglát ugyan az utcán, de nem néz utánuk emocionális kíváncsisággal.”
Az eddigi vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a zen meditáció elmélyülésekor bekövetkező fiziológiai változások szabályszerűek és pontosan meghatározhatóak. Hart (1971) szerint ilyen egyértelmű fiziológiai mutatói – az alvást és a szélsőséges stresszt kivéve – nincsenek más pszichológiai állapotnak. Egyes fiziológiai mutatók az alvásnál is alacsonyabb pszichotónust jeleznek, mások a normális ébrenlétnél is fokozottabb éberséget, tehát a zen meditációs tudatállapot nem képzelhető el valahol a kettő közötti kontinuitásban.
Japán tudósok az agykérgi izgalom csillapodásáról, ugyanakkor az agytörzsi vegetatív működés fokozódásáról beszélnek. (L. Y. Akishige, A. Onda, A. Kasamatsu és T. Hirai, Y. Sugi és K. Akutsu idézett tanulmányait.)
Még átfogóbb, még alaposabb vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy a puszta hipotéziseken túlléphessünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)